Áááááh. Most értettem meg. Az elmúlt néhány hétben rendbe tettem az IPodomat. Több mint kétszáz lemez kritikáját olvastam el és dolgoztam fel elsősorban az AllMusic-tól, de más forrásokból is. Felesleges volt.

Az az elgondolás, aminek a szellemében elkezdtem és vezettem ezt a blogot most végre kikristályosodott: a zene szubjektív.

És ezt nem csak úgy értem, hogy különböző emberek különböző zenét szeretnek. A zene egy végtelenül dinamikus valami, úgy képzeld el, mint egy két részből álló puzzle egyik darabját. A másik darab te vagy. De a darabok fluoreszkálnak, változtatják a színüket és az alakjukat ahogyan a te hangulataid is változnak és te is változol az idővel.

Mert ma, most például azt gondolom, hogy nem a Blood Sugar Sex Magik a legjobb RHCP lemez. Hanem a One Hot Minute. Most ez beszél hozzám, és én megértem, amit mond! Azok a rezgések és érzések, amiket a BSSM tudna ajánlani nekem, hidegen hagynának.

Sokszor nem szeretkezni akarsz, mert a szomorúságodon nem segít a szex sem. Sokszor valami másabb, erősebb, hidegebb, személytelenebb kell. Durvább. Heroin. Vagy bármi, ami tompítja a fájdalmat. Ma nem jó a BSSM. Most a One Hot Minute segít és beszél hozzám. De ma nem lenne jó a Siamese Dream sem, nem elég sötét és személyes, közel van, de nem elég jó.

És amikor olvastam a sok főokos amerikai zenekritikust, akik úgy gondolják, hogy az emberek akik a ZENÉT csinálják, azzal foglalkoznak, hogyan lehet termékeket előállítani, amit aztán lehet az innováció meg a szakmai (a popszakmnál, sőt a showbusiness-nél mocskosabb szakmát kevesebbet ismerek) elismerések, meg a pénz függvényében elemzni, meg értékelni; nem pedig azzal, hogyan tudnának valamilyen emberi érzést kifejezni abból,a mit éreznek, vagy amin keresztülmennek éppen.

És épp ez az, amikor az emberek már elfelejtik azt, hogy a ZENE egy mélyen emberi, szubjektív, személyes és illékony dolog, nem is tárgy vagy anyag, vagy hanghullámok sorozata; hanem kölcsönhatás, ugyanolyan érzelmi kölcsönhatás, mint az igazi SZEX, akkor jön el a zenekritikák, a megmondóemberek és az önjelölt pöcsfejek, a két, a három meg sokcsillagos lemezek és a többi baromság kora.

Nem akarok zenekritikákat írni, mert nem lehet. 

Más a felfogásunk

Furcsa módon bukkantam erre a lemezre: az egyik kedvenc hiphop-om Warren G Regulate-je, amiben felhasználnak egy hangmintát erről a lemezről. Ez konkrétan azt jelenti, hogy lenyúlták az egész számot, kicsit megkeverték, tettek alá egy ultra mély dobsávot, meg egy kicsit talán szüttyöghettek még a loopokkal, de a lényeg ez a dal, az "I keep forgetting", ami ezen a lemezel sokkal jobban szól, sokkal kerekebb, élőbb érzelmesebb, mint a nagyon jól kevert és kitalált, de mégis csak "csinálmányos" Regulate.

Ettől függetlenül a Regulate még mindig kiemelkedik a genereikus west coast gangsta lemezek közül (pláne '97 ben, ami már rég túl volt a hip hop aranykorán), nemcsak a hangminták tekintetében, hanem azért is mert sokkal puhább és melodikusabb, mint a legtöbb lecsupaszított, pózolós/feszengős, pisztoly/ pöcsmarkolászós, nyugati parti hiphop korong.

De ez csak a rövidebb fele a dolgonak. Az eredeti történet lényege, a '81 es McDonald lemez. Nem csoda, hogy nagyon komolyan szól az anyagunk, a legnagyobb stúdiószörnyek játszanak rajta, és maga McDonald sem kispályás, öt Grammy, csillió eladott lemez, és ugyan engem a hideg tények nem szoktak meghatni, de ez azért elég impresszív..

De ami a legimpresszívebb, az a lemez ötödik száma az "I can let go now". Akik ismernek tudhatják, hogy elfogult vagyok a balladákkal szemben, és ennek megefelően kukacos is, pláne az amerikaiakkal, akik annyira édeskések tudnak lenni sokszor, hogy csak az a sűrű szirup marad ott, amiben nincs semmi, és igazán nehéz ízlésesen hangszerelt, vokális balladákat hallani, valami olyasmit, ami nem Barry White de nem is Sinatra. Az "I can let go now" ilyen.

Mindennek tetejébe az album többi száma sem filler, sőt, a lemez kerek, gyönyörű kortárs "felnőtt pop", egy olyan stílus zászlóshajója, amit itthon nem is ismernek, csak másodosztályú másolatokról, és ez szomorú.

Whatever.

Ez egy jó lemez.

Nos, úgy tűnt, hogy vége lesz a blogomnak, mivel hossz, hosszú ideje nem írtam ide semmit, de most megint úgy döntöttem, hogy bemutatok egy lemezt itt, ami egyáltalán nem ismert itthon, és amiről nagy valószínűséggel az átlag magyar halandó nem is hallott. Ahogyan sokáig én sem.

A hetvenes évek funkja máig kimeríthetetlen forrás, szerintem ha ma hirtelen megszűnne zenét csinálni az emberiség, akkor is jó ideig ellátna bennünket zenével csak a hetvenes évekbeli rhythm and blues. Szóval a jól ismert - Parliament/Funkadelic - vagyis a hardcore funk, illetve  a puhább, a diszkó - ami tuladonképpen homogenizált, felvizezett, ultrapasztőrözött és magas hőmérsékleten hőkezelt funk - felé kacsintgató előadókon, mint például a kései Commodores-on vagy a nyolcvanas évek Cool and tha Gang-jén kívül is léteznek olyan előadók, akik rettenetesen komoly zenéket nyomattak, de mivel nem voltak a mainstreamben ezért a nagyközönség nem tudott róluk, viszont a zenészek felfigyeltek rájuk és imitálni kezdték a stílusukat. Ilyen volt például Chuck Brown & the Soul Searchers, de a mai post hőse, Johnny Guitar Watson is.

Az "Ain't that a Bitch" egy nagyon blues os funklemez, kurva melegek a rap-szerű szövegek, az egész zenekar írtó feszes, a fúvósok a jó öreg EW & F stílben tolják. Nincs agyonprodukálva az anyag ('76!!!) szóval yes yes Y'all!

Felvetődik a kérdés, hogy minek próbálkoznak egyáltalán a mai zenekarok olyannyira steril és gyenge produkciókkal, ha vannak iyen lemezek, amiket fillérekért be lehet szerezni, és fényévekkel a mai kamu-funkok fölött vannak. Hah!

Huhh. Ez amolyan comeback lemez. Legalábbis nekem.

Semmi komoly, egész napfényes a dolog. Kicsit blue eyed soul, de inkább rock. Egy kicsit engem a Simply Red Picture Book - jára emlékeztet. Nem mellesleg 1976 hivatalosan legjobb R&B dala a Lowdown. Nem olyan rossz.

Nehéz elhinni de nemsokára nyár lesz és egy kis cirkáláshoz ez az anyag tökéletes.

Well well well...

Tovább ások a funkba. Ez itt egy olyan sound ami egy egész stílust képvisel (D.C: Go-Go), de ez nem érdekes most. Ami érdekes, hogy ez a lemez füstöl, olyan forró. Rettentően meleg az anyag, funky de nem a klisé funky, OK hogy húszezer éves, de még mindig kurva frissen szól.

Majdnem, majdnem tökéletes. Kár, hogy nem hallgattam meg a lemezt korábban, sokkal jobban megértettem és teljesen máshogy értékeltem volna egy csomó mindent.

A hangszerelés vicces, a lemez elvileg húsbavágó témákat feszeget, de ez a zenén keresztül nem jön át teljesen (lehet hogy csak nekem) mert valahogy mindig beugrik a Monkey Island. Nektek is megvan nem? Hallgasd meg a Gun Street Girlt, vagy a Singapore-t. 1000% Monkey Island. Ezt a cuccot nem lehet sötétnek nevezni teljesen. Az de mégsem az. A gitáros azonban klasszis. És tényleg egy jókora lökéshullámot indított el, a zene már sosem lesz ugyanolyan mint előtte.

Egyedül egy dolog szúrta fülemet, ami egy szemernyi pongyolaságot kölcsöönz a lemeznek: rengeteg számot csak lekevernek, és nem fejeznek be rendesen Waits maga volt a producer és annyi melót tett bele a lemezbe, hogy erre igazán figyelhetett volna. Hacsak ez nem valami koncepció, de ezt szerintem csak ő fogja tudni.

Nos, ezt a posztot már sokkal korábban meg kellett volna írnom.

Ez a cucc tényleg megéri az árát, meg a ráfordított ídőt. A legnagyobb kiadó legnagyobb actjei, egy nyolclemezes válogatáson, tiszta zenetörténeti anyagként is felfogható, de igazából ez egy kibaszottul ütős cucc. Minden dal, minden egyes előadó a csúcson van. Nagyrészükről sose hallottam, de ez az anyag valami rettenetesen komoly.

Ha tegnap azt mondtam, hogy this is the shit, akkor ma nem is tudom mit mondhatnék.

Szerezd meg és hallgasd!!!

ŐRÜLET

Ez egy igazi rare groove lemez. Szarrá húzták a legnagyobb sztárok (értsd újra meg újra feldolgozták) közel harminc évvel ezelőtti sound, de még mindig lehetetlen nem táncolni rá.

This is da shit.

Kőkemény funky groove-ok egy jazz zongoristától, profi r&b hangzás, masszív slágerek, seggrázás és még folytathatnám.

Nem hiszem hogy a művész sztorija, vagy bármi más bárkit érdekelne, úgyhogy nem is mondok semmit, de jó lenne bakelitről hallgatni ezt a cuccot.

Nem, nem szűnik meg a blog, lehet hogy szünet sem lesz.

Változok. Ahogy végig néztem ezen a majd 150 lemezen, némi büszkeséget éreztem, annak ellenére, hogy lehetett volna jobban is csinálni a dolgokat.

Mindenesetre kezd kinyílni a fülem. Mélyebbre kell ásnom, mert nem izgatnak azok a lemezek amik eddig. Time will tell...

G

"Oh love when will you come for me?"

Üti fel első lemezét Kat Flint, aki egy skót lány, dalszerző, gitáros, "singer songwriter", ha címkét kell rá rakni. A lemezről (és Katről) csak annyit, hogy teljességel a saját zsebéből, a rajongótábor segítségével, és persze a fellépéseken összeszedett pénzből készült el a lemez. És nem szól rosszul. Miért fontos ez? Ez mutatja meg azt, hogy mennyire elszánt volt, mennyire hitt abban amit csinál, és mennyire fontos neki a zene. Hogy mennyire hiteles. Kat Flint a semmiből csinált egy lemezt, ennek pedig súly van.

Magyarországon alighanem én vagyok az első, aki szól vagy ír róla (ez pedig szerencse és megtiszteltetés), pedig kinn elég komoly sajtóvisszhangja van, és egyszerűen mesésen játszik. A színpadon pedig ott van. Egyszerűen kinyitja magát és énekel. Kézzel fogható volt a zenéjének intimitása, minden egyes alkalommal, amikor hallhattam őt játszani.

Madeline Bruser azt írta egyszer: "Ha művész vagy, akkor a terméked amit eladsz, az a sebezhetőséged..." Kat lemezéért fizettem, mert tudtom, hogy érdemes rá költenem. Mert instant sebezhetőséget kapok. A lelkének egy kis darabját megvettem azokkal a dalokkal együtt, azon a kis darab műanyagon.

A lemez fülszövege szerint ő követte el a hangszerelést, játszott harangjátékon, Kazoon, kartondobozokon, harmonikán, párnahuzatba rakott tamburinon, itt ott ütőhangszereken, és szintetizátoron, ragasztószalagon és ollókon. (Ez utóbbiakra még kitérek.) Ez az Ő saját cucca. Ez 100% Kat Flint.

Ha lent megnézed a címkéket, akkor látod, hogy ez bizony egy első osztályú varázslemez. A dalok rettentően jól vannak megírva, van magjuk is, Kat komoly témákat feszeget (férfi nő kapcsolat, házasságtörés, felnőtté válás, a magányosság kínjai, ki áll be a sorba és ki nem), az album számaiból egy komoly, introspetív és érzékeny nő képe tárul elénk.

A hangszerelés pazar. A gitár(ok) köré épül sok minden ezen a lemezen, de rettenetesen kreatív dolgokkal jötttek elő a lemezeken közreműködő társak, többet mondok, az egész albumnak egységes hangulata, stílusa, bármilye van. Kicsit a Siamese Dreamhez tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy amit ott a rengeteg pénzt és a stúdiótechnika lehetővé tett, itt kreativitással és attitűddel érték el. Külön tetszett Kat McKie csellójátéka, passzol az egészhez, ízléses, finom.

De miről is beszélek? Az első számban, a Go Faster Stripes-ban  visszefelé felvett pergődob hang helyett ragasztószalaggal és ollóval értek el ugyanolyan hatást. Hihetetlen, de élőben is meg lehet csinálni. És üt!

Kat brilliáns énekes, a hangja mély, és tényleg van benne valami népiesség (már amennyit én értek a skót népzenéhez), de ez nem is számít. A zenéje elvarázsol, egészen intim, és befelé forduló, és minden alkalommal hatással van rám.

Hallgassátok meg!

Nos, ide is elérkeztem.

Túl vagyok életem első turnéján, és valami iszonyúan jó volt!

Csodálatos emberekkel találkoztam, akik remek muzsikusok, és természetesen mindenkitől VETTEM lemezt (kivéve Nell-t, aki ajándékba adta, ezúton is Köszönöm!)

Tehát a következő lemezek jönnek az elkövetkezőkben:

1. Kat Flint: Dirty Birds

2. Gabby Young and Other Animals: Bear With Me

3. Nell Bryden: What Does It Take?

és a végére egy élő lemez, szintén Nell-től:

Live in Iraq!

Sztorik, ömlengés, titkos fotók és zene zene zene...

Nem, nem halt meg teljesen a blog, jelenleg surgos gyakorolnivalom van es megvaltoztatom az eletem. Ezert egy kicsit ataluktak az internetezesi szokasaim, es a blogom is ezzel egyutt.

Legyetek turelmesek, elobb utobb visszterek meg tobb lemezzel.

Addig is...

Huhhh... Kölyökkoromban imádtam ezt a lemezt és persze szerelmes voltam Alicia Silvertoneba, mint mindenki más... Szóval ez igazi amerikai stadionrock, hosszú hajjal, kokainnal meg ami kell még hozzá. A kilencvenes évek elején még a csapból is a Crazy meg a Cryin' folyt, és az akkoriban nálam még menőnek számító Mtv-n is ez ment állandóan.

Ugyanakkor egyet kell értenem az Allmusiccal kivételesen: a cucc jól szól, de a felszín alatt nem sok minden van. Dehát nem lehet minden egy "Back to Black"

Baaaaaang. Ez a lemez volt 2007 legnagyobb durranása, Amy mindent elvitt amit el lehetett vinni a Grammy gálán (Pedig ott se volt, mert nem kapott vízumot, hát nem ironikus?).

Miért szeretem ezt a lemezt? A hangzás nagyon rendben van, a produceri munka nagyon baba, a sound szuper,minden el van találva. De nagyon sok ilyen lemez van, ahol minden Ok. A dalok is szuperek. Ok ilyen lemezből már jóval kevesebb van, de itt magáról Amyről van szó.

Szóval, azért szeretem ezt a lemezt, mert elhiszem neki, amit mond. A Back to Black-nél tényleg érzem, hogy ez a nő romokban hever és vérzik a szíve. És a többi dalnál is. Őszintén sajnálom, hogy a zenéjét elhomályosítja a személyes problémái körüli zsongás. Meg azt is, hogy masszívan pusztítja magát, ezzel is nap mint nap csökkentve az esélyét annak, hogy egy újabb, ehhez hasonló szuper cuccot kapjuk kézhez hamarosan.

I keep my fingers crossed for her...

Na, hogy vannak jobb funky - rock lemezek is ebből a korszakból, azt mi sem bizonyítja jobban mint Lenny Kravitz második lemeze.

A két lemez (A tegnapi Hardline és Mama Said) több dologban is hasonlít. Pl: Kravitz is több hangszert játszott fel a szalagokra (ugyan nem látom a creditsben de szerintem a dobok mögött Zoro ült, élőben legalábbis tutira!) és ez is elég komolyan visszamegy a gyökerekhez egy klasszikus '70 es évekbeli hangzással.

A legkomolyabb különbség szerintem a produceri és hangmérnöki munka. Nem mintha a Hardline kókler lemez lenne, de a Mama Said-et olyan faszául összerakták, hogy a sound tökéletes.

Mindemellett a dalok sem rosszak. Ez az album tette Lenny Kravitzet azzá, aki: egy kibaszott rocksztárrá. Persze Slash, Zoro és a többi nagyágyú közreműködése sem ártott: ez egy csúcslemez.

Sokkal jobban üt, mint a Hardline. Legalábbis én ezt javasolnám...

Well well well...

Szerintem ez a lemez túl van értékelve. A nagy slágereken (Wishing well, Dance Little Sister és Persze a Sign Your Name) kívül nem sok komolyan ragadós cucc van a lemezen...

Ezt az albumot a Beatles hype adta el Angliában, (D'Arby kijelentette, hogy ez a cucc, jobb mint a Sgt. Pepper's Hmmmm....) Ez a kijelentése az első három nap alatt egymillió eladott lemezt jelentett!

Úgy tűnik az amerikaiak jobban észnél voltak (ott csak lassabban aratott jóval kisebb sikert), és kevésbé ültek fel a marketingnek.

D'Arby játszotta fel az anyag nagy részét, ami részben a régi Marvin Gaye lemezekre emlékeztet (meg Prince-re meg még sokan másokra), ahol Gaye játszotta fel a dobalapot és sokszor más hangszereken is ő játszott. A slágerek tényleg jók - főleg a Sign Your Name meg a Dance Little Sister - bár ez utóbbit kövérebb dobokkal és egy rendes basszussal 1500 wattos ipari áramütéssé lehetett volna alakítani, de így sem rossz, és ugyan imádom a nyolcvanasokat, de el kell ismerni, hogy az az évtized az idegesítően hülye hangszínek időszaka volt.

Szóval ez egy érdekes lemez, de nem hatott meg annyira. Vannak ennél sokkal melegebb funky lemezek is ebből az időszakból, azt hiszem jó példája annak is, hogyan működik a modern marketing és hogyan tűnik el egy egyébként tehetséges művész a süllyesztőben.

Mert ugyan ki hall manapság Terence Trent D'Arby-ról?

Na. A mai rendes írás egy komoly és különleges anyag.

Hetven körül, amikor már amúgy is "kezdtek szétszéledni az apostolok", Lennon és alkalmi kompániája kijött ezzel a cuccal.

Ez egy rettentően személyes album, a dalok mindegyike mélyen személyes témákat dolgoz fel, Lennon a lemez felvétele előtt ment keresztül egy Primal Scream terápián (nota bene: a kedvenc Tears for Fears lemezem is ebből született), és mivel azok a dolgok foglalkoztatták, amikről a terápia lényegében szólt, erről írt lemezt, és ki is adta. A popzene történelmében csak egy maroknyi ember volt ennyire szerencsés, hogy ezt megtehesse - amihez persze a csillagok szerencsés állásán kívül az is kellett, hogy annyi pénze lehessen, hogy ne kelljen bíbelődni az anyagi dolgokkal.

Szóval itt egy rendkívül szerencsés konstellációról van szó, Lennon tehetsége, szupersztársága, elhivatottsága, kíméletlen önzése és exhibicionizmusa és "szarok bele" (politikailag korrekt formában: lázadó) attitűdje nameg a nagy halom pénze is kellett ahhoz, hogy ez a lemez létrejöhessen.

A dalokon keresztül bepillantást nyerhetünk Lennon életébe, úgy ahogyan akkor volt, a viszonyára a múltjával, Onoval, Istennel, a Beatlessel és minden mással. Érdekességként: ha jól tévedek ez az első lemez, amin a "F×ckin'" szó elhangzik, sokak szerint a Beatles többi tagjával kapcsán. A Working Class Hero c. dalról van szó, ami egyes Mr Smartyboyok szerint a Beatles-el kapcsolatos refleksziókat tartalmazza.

"You think you so clever and classless and free,

but you're still f×ckin' peasants as far as I can see"

Persze e szerint az elmélet szerint lehet még elég sok utalást találni a Beatlesre (elsősorban McCarneyra) pl. az I found out-ban, vagy a God-ban is.

Az okosok szerint Lennon elítélte a zenekar többi tagját (elsősorban McCartney-t, mivel konkrétan ő volt a másik jelentős személyiség, Harrison csöndesen meghúzódott, Ringo pedig a lőtéri kutyát sem érdekelte) ahogyan él és ahogyan másnak szeretné láttatni magát, mint ami: egy Liverpooli textilkereskedő  kisfia. (Aki ráadásul Ír felmenőkkel rendelkezik, ami itt még mindig elég komoly hendikepnek számít: Dave; a jelenlegi landlordom szerint még a hatvanas években is lehetett ilyen hirdetéseket látni: "Room to let: No pets, blacks, and irish." Lovely. Just freakin' lovely.)

Lennon sose szerette McCartneyt, igazából mindig basztatta, hogy ő volt a jól fésült kisfiú, a "posh boy"; rendes otthon volt mögötte, ráadásul jóval tehetősebb is volt, míg Lennon volt a vad, képzetlen, és szegény zseni, se apa se anya, az örök lázadó, a dropout.

Mindegy is, azt hiszem azt, hogy mi az igazság; már sosem tudjuk meg.

Mindenesetre a lemez zseniális. A számok gyönyörűek. Az egyszálgitárosok - Working Class Hero - ugyanúgy ahogyan a remek harmóniákkal operáló Do you remember vagy a God. Phil Spector - aki egy szörnyeteg - jó munkát végzett. A lemez jól szól.

Ez egy darabka időtlen történelem. Nem Lennon miatt, hanem mert itt olyan dolgokról van szó, amelyek egyszerűen és általánosan emberiek.

Full Stop

Hello Hello Mindenkinek!

Ma ezt a lemezt hallgattam, az első szám szó szerint leszakította a fejemet! A Sly feldolgozás is Ok, a többi anyag is rendben van, tessék hallgatni!

Kedves Mindenki!

Ez itt az első alkalom, hogy nem idegen tollakkal ékeskedek hanem amit mi csináltunk:

Lana: Gitár és ének

Dave Howell: Nagybőgő

és én a dobok mögött...

Rettenetesen szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen emberekkel játszhatok, és igen ez egy ilyen flash az életemben. A felvétel Londonban készült 2009 április 12. én.

Új szín a zenei palettámon. Az első két szám abszolút telitalálat. A lemez sajnos jó, tehát rossz. Amúgy is hajlok a dolgok sötétebb értelmezése felé, de ettől a lemeztől pláne elborultam.

Új, furcsa, de nem rossz.

Kis esti gangsta rap a keleti partról. Dj Premier mint producer, Big Shug mint rapper. Nem olyan nagy kaland - bár a beat - ek közül némelyik egész ütős  (Counter Punch)- de a legnagyobb probléma, hogy a szövegek végig ugyanarról szólnak (Na ki a kemény?!). Három szám után már unalmas a dolog, de Primo beatjeit érdemes meghallgatni, és amolyan rágógumizenének elmegy.

Nos, ez itt egy igazi tökéletes klasszikus, a szó mindkét értelmében.

Nekem a Keith Jarrett változat-féle változathoz volt szerencsém, az ECM-től.

Kötelező!

Nos, kijött az új Redman lemez, (remélem hamarosan meg is tudom hallgatni) de ez még a legrégebbi. A Blues on Sundayt próbáltam lejegyezni ma, több kevesebb sikerrel. Érdemes meghallgatni. Úgy érzem, hogy most új ajtók nyílnak meg előttem a zenében, és ez szerintem a posztokon is érződni fog.

Ismét nem a lemezborító képét rakom ki, de ennek most külön oka van. Amikor Pesten jártak, láttam őket élőben. A pasas szabályszerűen brékelt miközben játszott. Hemperegtem a nevetéstől, és azt hiszem a fotósnak sikerült megörökítenie egy ilyan mozzanatot...

Copyright: Ron Hudson

Újabb korai Hargrove lemez. A balladákat hallgatom, még kevésbé találtak szíven, mint a kedvencek, de ez persze majd szépen érik az idővel. Komoly speedelés és egy '70 es évekre hajazó blues is van a lemezünkön ami mondjuk engem - aki nem kifejezetten kedveli a Fender zongorákat - annyira nem fogott meg, de szabad a vásár, hátha másnak tetszik. Mindenesetre a balladák szépek. A kezdő számnak különleges "second line" groove-ja van, amit elég ritkán hallani.

Hajrá!

Wooohuuuuuuuuuuu!

Végre itt van! A Diamonds and Pearls. Yeah!!!!!!!!!!

Nos, több szempontból is lehet vizsgálni (vizsgálni? , beszarok rajtad bazz, ezt a lemezt hallgatni kell, de jobb ha táncolsz, mégjobb ha szeretkezel) e lemezt.

1. Személyes élményeim szemüvegén keresztül - és ezzel fogom kezdeni, mert ez itt az én kibaszott blogom, és itt én szabom meg hogyan mennek a dolgok.

2. Prince korábbi és későbbi lemezeivel - a Graffiti Bridge-dzsel (1990), a Lovesexy- vel (1988) és persze a Sign Of the Times-szal (1987) - és az azt követő O(+> (Love Symbol) lemezekkel.

3. Meg persze lehet jönni a szokásos kommersz kvantitatív dolgokkal, eladott lemezszám, listahelyezések és a többi unalmas szarság, amit itt sohasem fogtok látni...

Óóóó igen. Imádom ezt a lemezt. Ezt hallgattam amikor hazafelé jöttem a repülőn és meg az ujjaimon volt az illata. Őrület volt minden egyes szám. Nem is tudom miért vettem meg, csak úgy ismerős volt pár szám amit kedveltem. Persze akkor még nyeretlen kétévesként fogggalmam sem volt róla, hogy kábítószer van a kezemben és a világ meg fog változni mihelyst meghallom az első hangot.

Szóóóóóval. Ez egy rettenetesen sikeres lemez, Prince ezzel dobott igazából nagyot, mondjuk nem véletlen, hogy a legnagyobb sikert hozó kislemezek (Get Off, Cream) klipjeit orrbaszájba nyomta az akkoriban még menő(bb)nek számító Mtv.

Prince sokat változtatott erre az albumra, kevesebb kisérletezés, őrület stúdiómunka , patikamérlegen kimért hangszínek és sávleosztás (Fülelj bele a Get Off grovvejába! Melyik füledben hány sávot hallasz?) Mondjuk sokan le is húzták ezért az anyagot, némileg talán joggal, mert hiába ülnek mögötte a világ legjobb funk zenészei, élőben ezeket a dalokat nem lehet úgy lejátszani, ahogyan az albumon van. Nem véletlen egyébként az sem, hogy ezt a lemezt már nem egyedül, hanem a New Power Generation-nel jegyzik, a zenekarból mindenki tízszázhuszonezer százalékos teljesítménnyel van ott - a ritmusszekció klasszis, és Rosie Gaynes hangjára az ítéletnapon is szívesen ébrednék. Nota Bene, Prince letette a nagyesküt, hogy a Diamonds and Pearls című számot Gaynes nélkül nem adja elő élőben.

Ha esetleg rajtakapnátok a nyomorultat, tudjátok mit kell tenni!

Szóval a hardcore fanok közül sokan még most sem szeretik ezt a lemezt, merthogy Prince mainstream lett, meg mittudomén, de ez a cucc kurva jó. Nem mondom, hogy minden népszerű poplemez jó, de azért ha valamiből kétmilliót adnak el '92 ben akkor az nem olyan rossz...

Nem, nem egy Sign of The Times, egyszerűen más. Az amolyan műhelymunka volt. Azon ritka alkalmak egyike amikor egy kurva tehetséges művész kap egy olyan lehetőséget, hogy alkothasson és ehhez a pénz és a "vér a pucájában" is megvan.

Itt már másabb a helyzet - egyébként eredetileg nem ez volt a tracklista a Get Off az utolsó pillanatban került fel, az egyik korábbi kislemezen (New Power Generation 1990) megvan nyers változatban, meg lehet hallgatni, hogy mit csinált abból a szimpla hook-ból - ha már egyszer megcsináltad a SoT-ot akkor hova tovább? Elég sok minden volt már a háta mögött '78 ban jelent meg az első lemeze, és szerintem ez újabb váltás volt valami új felé, egyike a megújulásainak.

Szóval a számok rettenetesen jók. A sorrend is rendben van. A Thunder brutálisan nyit, a Daddy Pop-ra masírozni is lehet (ahogyan még jó néhány számra), a Diamonds and Pearls igazi "funky power ballad" a nagy slágerek mind ütnek, ha erre sem táncolsz, akkor halott vagy. Szerintem nem lehetne igazán egy számot sem elvenni erről a lemezről, úgyhogy ez a cucc megint csak nagyon közel került a tökéletességhez.

(Ez most kivételesen nem a lemzborító, hanem a "Diamonds and Pearls" borítója.)

És ha már Tears  for Fears.

És ha már nyolcvanas évek.

Ez is egy kikerülhetetlen lemez.

Időgép.

A hangzás egészen más mint a Seeds of Love-on, itt sokat lehet hallani a nyolcvanas évekre annyira jellemző szintetikus hangokat, akkoriban ezek a dolgok forradalmiak voltak, persze a zenészek legalább annyira ott vannak a szeren mint a technika.

Még ha nagyon ódzkodsz is ezektől a hangszínektől, meg a cikis '80 as évekbeli poptól akkor is valószínüleg magával ragadnak a dalok (mer' ez azért nem az Első Emelet vagy a Kajagoogoo). De miért? Miért sikerült ennek a lemeznek - mert messze ez a TFF legismertebb lemeze - felülemelkednie a popzene tengerének oly gyorsan változó áramlatain? Miért maradt fenn ez az egész cucc, olyannyira, hogy már majdnem eltelt egy negyed évszázad, és még mindig élvezik ezeket a dalokat az emberek, még mindig megérintik őket ezek a dalok. Vannak és voltak és lesznek is nagy slágerek, amiket sokszor csak a tömeghisztéria és a megfelelő promóció miatt fogyasztanak, és maga a zene sokszor elsikkad. Üres lesz.

Mert az egy dolog, hogy mind Smith mind Orzabal gyönyörű hanggal és rendkívüli tehetséggel megáldott zenész, és a sikerhez a körülmények is adva voltak, de miért érzem tartalmasabbnak őket, mint a '90 es vagy a 2000 es évtized  dalait? Nosztalgia? Öregszem? Vagy tényleg hígul a víz?

Lássuk csak. Nem fizettem elő a Billboardra, de egy kicsit turkálok. És fel is állítok egy hipotézist, amit lehet, ha lesz egy kis időm, alá is támasztok majd adatokkal. A lényeg, hogy a nyolcvanas évek előadói közül - ha kiszedem a One Hit Wondereket - akkor az előadók nagy része tartósabbnak bizonyul. Később is csinálnak lemezeket. Akár többet is. Másfajta minőséget képviselnek. Maradandóbbak.

Miért? Más volt a zeneipar? A terjesztési formák változása miatt? Avagy igaza volt Spenglernek és Gioiának; és a nyugati zene - és nemcsak a pop, de a jazz, vagy a kortárs zene is - egyfajta nyugvópontra jutott? Állóvíz lett? Vagy a zene progresszivitásába vetett hit, helyesebben mondva az a feltevés, hogy a zenének folyamatosan meg kell újulnia és változnia kell (Ami nem mellesleg annak a hasonló gondolatnak a tükörképe, hogy a társadalom és az egész bolygó folyamatosan "fejlődik" és egy szép napon eléri a tökéletességet.) hamis, és nem kell mindig tovább lépni, elértünk a (zene) történelem végére, és az utolsó ember majd eljátssza az utolsó dalt, mert már megnyertük a meccset és hátra lehet dőlni?  Mert már kimerültek a kritikus energiák, nincsenek többé forradalmárok, nincsenek újítók, nincsenek elégedetlenek, mindenki megalkuszik?

Aggasztanak ezek a dolgok, mert a zene (különösen a popzene) összefügg azokkal a dolgokkal amik a világ azon a részén történnek ahol élek, amit ismerek, aminek része vagyok. A popzene a nyugati világ népzenéje.

Mi lesz vele? Mármint a popzenével? Meg a nyugati világgal?

...

Mindenesetre ez egy kurva jó lemez. Ha autós analógiát kell hoznom, akkor "ebben még volt anyag". Pont.

A kvázi Rage Against The Machine utódnak is tekinthető Audioslave debütáló lemeze fasza kis rockalbum, amit ugyan meg lehet unni elég hamar - de lehet hogy csak én vagyok ennyire kukacos - viszont egy pár szám erejéig visszatér még Tom  (Arm the Homeless!) Morello régi fényében. Brad Wilk, a dobos rettentően vastagon dobol, félig rock, félig hip-hop, királyul lüktet, egyes helyeken (Show me how to Live, Cochise, Light my Way) robbanásveszélyes az anyag. Az a nagy helyzet, hogy ez nem rossz cucc, és hát az amerikaiak ugyan már kezdik elveszteni a szuperhatalmi státuszt, de Kína ha a feje tetejére áll se fogja átvenni az uralmat a rock (vagy akármilyen) zenében. Yeah!

Hargrove zenéjét nagyon szeretem. A "With the Tenors of Our Time" - ot számtalanszor hallgatom újra meg újra meg újra. A "Never Let me Go" - t annyiszor hallottam Sinatrától, meg Johnny Mantis - től is, de Hargrove verziójában életre kel az egész dal. A Kindred Souls (Hmmm, Rokon Lelkek) is elég jó, itt ott fel lehet fedezni benne ötleteket, frázisokat, amiket nem bont ki teljesen, vagy több dalba is beleépít, esetleg később is visszatérnek.

Egy szó mint száz, mélyebbre ások egy kicsit Hargrove korai lemezei közé, hátha tetszeni fognak azok is...

Nos, ez egy egészen friss dolog, igazi; velős, gatyából jövő Londoni blues...

Ha minden jól alakul, akkor hamarosan lehet, hogy lehetőségem lesz egy színpadon játszani ezekkel a fiúkkal...

Wow

Wish me luck.

Monumentális, popzenei mérföldkő, egy korszak végének jelzője. Erőteljes és mégis kifejező, masszív; igazi rockzene. Érzékeny, gyönyörű dalok, A KLASSZIKUS lemez mintapéldája. Ha megkérdezél, hogy mondjak egy lemezt, amit rendesen összeraktak,akkor azt mondanám, ez az.

Ezt a lemezt a zenekar (Jézus - Mária, sikít róluk, hogy britek!) grandiózus munkával (14 hónap a stúdióban) és őrült pénzzel csinálta meg. Talán azért mert akkoriban még érdemes volt pénzt befektetni egy komoly lemezbe, mert az emberek még vettek lemezeket, nem pedig letöltöttek mindent, ezért az Universal rábólintott, hogy ok, a pénz nem számít (több mint 1 millió fontot öltek bele a stúdiómunkálatokba!) csináljatok egy fasza lemezt.

A hangszerelés őrület. Minden van, komplett klasszikus fúvósok, hárfák, timpani, és mellette brutális gitárok, az egész egy grandiózus - és mégsem túlzó vagy nyomasztó - hangzású anyag. Hallgasd meg egy éjszaka, amikor egyedül vagy - a dalok legyenek ABC sorrendben - és sosem fogsz ráunni! Engem teljesen magával tud ragadni, többet mondok, a legnagyobb sláger - a címadó dal - a leggyengébb, legalábbis számomra, az egyértelmű Beatles nyúlás miatt.

De egy szó mint száz, ezt a lemezt érdemes meghallgatni, igazi monumentális zenei piramis, gránitból, az örökkévalóságnak, mint a fáraók szobrai. Gyönyörű!

Nos, azt hiszem továb kell mennem az úton amit elkezdtem Mert ugyan rengeteg jazzt hallgatok, de nem tud annyira megfogni mint ez itt. A lemezek amiket feldobok ide, mind nagyon jók. De ez az eddigi egyetlen tökéletes lemez. Miért? Mert egyik dalt sem tekerem tovább, egyiket sem lehetne elvenni, mindegyik kell. A Quimby 1999 - es  Ékszerelmére című lemeze kiérdemelte a blogon a Tökéletes Lemez minősítést.

Nem véletlenül hajtogatom állandóan, hogy a szövegek fontosak. Kiss Tibi szövegei sebészi pontossággal vágnak bele a húsba,kimondják azt amit már én is nagyon régen ki akartam de nem tudtam megfogalmazni, a nőkről, meg a világról, meg erről az egész szarról, úgy abszolút, mint mindennapi síkon. A zene pedig teljesen ott van ahol kell, hogy legyen. A Quimbynek van egy nagyon sötét saját kis világa, amibe ez a lemez teljesen bele tud húzni, és a legjobb az egészben az, hogy Kiss Tibinek elhiszem amit mond, és elhiszem amit csinál. Talán csak egy maroknyi ilyen művész van, aki csak annyire kurvult el amennyire muszály volt.

Csábító egy hosszú szájbarágós elemzés a szövegekről, meg a dalokról, de nem lövök le minden poént. Én sokáig fentartásokkal kezeltem ezt a fajta zenét, de nem szabad. EZ a cucc a sötétebbik oldalt mutatja be, oda visz, mert igenis menni akarok. Ember vagyok, muszály...

Ezért a lemezért érdemes pénzt kiadni. Meg is vettem.

Úúúúúúúúúristen. Ma teljesen bele fogtok látni a lelkembe. Gyónni fogok. Nem viccelek, tessék csak, tessék, erre, erre. Hogy hogyan is kezdődött?

Minden a Bonanza Banzai-al indult el. Bár akkoriban, mikor én kezdtem érdeklődni a zene iránt, ők már erősen leszállóágban voltak, és Ákos szólókarrierje kezdett bimbózni olyan kilencven egy kettő három tájékán, már nem is emlékszem, de nem is ez a lényeg.

Akkoriban még kazettás magnóról hallgattam a Jelet, meg az 1984-et és teljesen le voltam nyűgözve. Ezek a fiúk, te szent Isten. A Bonanza, az Igen.  Az összes kazettájukat megvettem. Amit nem tudtam megvenni, lemásoltattam. Nagy nehezen gyűjtögettem a pénzt a Bonanza kazikra. Ugyan sosem volt Bonanzás pólóm, de belül, a szívemen ott volt a Jel. Az volt "A" minden. Nem tudom, hogy érted-e; de nekem érzelmi életem volt a Bonanza dalokkal, úgy ahogyan csak egy már nem gyerek, de nem is felnőtt nagyon nagyon romantikus és legalább ennyire gátlásos kisfiúnak csak lehetnek. Nekem az egy alkalom, egy ceremónia volt, amikor este leültem a műanyag kazettásmagnóm elé, és megnyomtam a Play-t. Te szent ég, még most is bizsergek. Rettenetesen közel állt hozzám az egész, eleinte még féltem is tőle, ahogyan Ákos kiabálja a kihalt mindenben, hogy: "Eljött, itt van; MEGHALSZ VÉGRE!" Teljesen beszartam. Nem viccelek.

Szóval Bonanza.

Voltak is sokan, akik ugyanígy gondolták, nem is volt egy kereskedelmi kudarc a Bonanza. Voltak jó számaik, mert ezt nem lehet letagadni dehát, dehát. Na.

Szóval gondolkodtam a hasonlaton hogy milyen érzés volt először meghallgatni ezt a lemet. Később persze vettem a Depeche Mode tól mást is - sőt pontosítok, apámmal hozattam Londonból, mert birtoklási vágyam volt a Songs Of Faith And Devotion-re - de nem lehet ezt elmondani. Azt hiszem 12 vagy talán már 14 is lehettem - anyám; annyi idősen csókolóztam először (már ha annak lehet nevezni) - amikor egy karácsonyra megkaptam. A Bonanzának annyi lett, a gyenge utánzat kategóriába kerültek, MENT HE TET LEN ÜL. Azóta se hallgattam őket.

Szóval nem véletlen hogy szóba hoztam a csókot. Igen ez amolyan első csók lemez. Ha nem lenne rettenetesen dagályos és patetikus, akkor azt is mondhatnám, hogy a múzsa csókja nekem a Violator volt. Szóval igen, 13 évesen csináltam valami olyasmit, de az igazi az első igaz csók, az 17 évesen történt.

Megérte várni. Tudtam, hogy meg fog történni, aznap este úgy néztem tükörbe, úgy mostam fogat, úgy vettem inget, úgy léptem a gázpedálra. Ahogyan csak egy szűz fiú tud, akinek élet - halál kérdése az első csók. Vagy vele; vagy senkivel, vagy ma vagy soha. Van abban valami elkerülhetetlenül nyomasztó ugyanakkor felemelő érzés, amikor tudod, hogy valami olyan fog veled történni, ami eddig soha, és nem tudod milyen lesz, de akarod, és félsz is tőle. Ez eddig csak a szex és talán a halál, az élet két nagy misztériuma. Mert ma már mit számít egy csók. De az elsőre 17 évet várni. Az igen...

Szóval ilyen volt nekem a Violator, azzal az egy különbséggel, hogy nem tudtam mi fog történni. Amikor beraktam a CD-t a lejátszóba akkor nem is sejtettem, hogy minden meg fog változni amit eddig gondoltam a zenéről. Olyan, mintha az első csókot úgy kaptam volna mintha lefejelt volna valaki. Az a klasszikus fantázia; amit MINDEN FÉRFI ELKÉPZEL: jön egy nő, akit tudod hogy akarsz, belemarkol a ruhádba, és kiszívja a nyelved!

Sokk  Horror. Orgia!

A Bonanzából hiányzott az igazi érzelmi mélység, és lehetett érezni, hogy másolnak. A zene nem volt rossz; de a dalok, a dalok, olyan távoliak voltak. Semmi emberi nem volt bennük, vagy talán ez így nem is igaz, de nem volt meg a mélység.

Ákos hazudott.

És még valami, ami rettentően érezhető. A Bonanzában nem volt meg a drogok adta keménység. Sokáig nem tudtam mi az; amitől ennyire haraphatóan sötét és sűrű lemezt tudtak csinálni a fiúk. Hát attól.  És az a furcsa, hogy mégis van valami emelkedettség az egészben, nem lehet ezt a lemezt nem szentnek tekinteni, kicsit olyan, mint amikor egy gótikus székesegyházba lépsz be, ahol érzed az ószövetség istenének fenyegető jelenlétét, minden hideg és sötét, csak a fény jön be az üvegablakokon. De ez a fény a Violator alat sötétlila és vörös; az üveget összetartó ólomnyalábok már elgörbültek, a sűrű folyadék is eldeformálodott már az évszázadok alatt és a hold fénye olyan furcsán világít.be. Ilyen a Violator, szent és profán, velejéig romlott és élveteg és szomorú és sűrű ; ellenállhatatlan és magával ragadó.

Ámen

Wow, nagyon komoly neo soul lemez, a stílus összes nagy alakja felvonul közreműködőként.Hargrove faszákat fújkál, a többiek meg teszik alá a "hard groove" ot.

Csillagos ötös.

"This is a fuckin' masterpiece"

Nem is tudom honnan kezdjem, meg mit mondjak. Ez a lemez nagyon személyes és intim pedig csak meglehetősen későn találkoztam vele. Tényleg olyan mint egy álom, vagy egy időgép, a gyerekkoromba visz vissza valami biztonságos gépen ami körülölel és elringat.

A lemezt nagyon nehéz körülmények között szülte meg a zenekar, nagyrészt Billy Corgan. Elképesztő dolgok történtek velük, majdnem teljesen széthullottak, de Corgan zenei víziójának, a rengeteg stúdiómunkának és a könyörtelen fegyelemnek köszönhetően mégiscsak megszülték ezt a lemezt. Nem tudom mondtam e már, hogy Jimmy Chamberlint az egyik legnagyobb dobosnak tartom, rettenetes dolgokat művelt, még úgy is hogy narkós volt amikor a felvételek készültek. A produceri és a hangmérnöki munka is félelmetes, olyan hangtextúrák, meg szőnyegek vannak, amiket csak emberfeletti munkával (és horror pénzekkel) lehetett elérni.

A lemez szerintem igazából a Disarm-al emelkedik el a földtől, előtte is elég erős, de onnantól repülés.

Nem tudok mit mondani. Le vagyok nyűgözve.

Őszintén.

Old school soul at its best!

Ma este csalok. Emlékezetből írok, annak is csak a fele igaz, mert nem hallgattam meg teljesen a lemezt. Az eredmény ugyanaz. TELJES CSALÓDÁS. Miért? Mert nem vagyok amerikai. Más kérdés, hogy a lemez tökéletes, nagyon szépen és egy bizonyos ízlésnek tökéletesen megfeleleően van megcsinálva. És nekem ezzel az ízléssel van bajom, ami tulajdonképpen esztétikai kérdés. Vagyis, hogy nekem hogy szép egy ballada. (Elfelejtettem mondani:csak balladák hallhatóak a lemezen.)

Természetesen egy egészen más zenei (hangszerelés, stúdió körülmények stb...) és társadalmi kontextusban (mit és hogyan lehetett elmondani az ötvenes évek akkor még valóban mélyen konzervatív amerikájában) kell nézni az egészet, de akkor is. Ez a lemez tőlem annyira messze van, férfiként is és ha lehetek nagyképű, akkor zenészként is. A hatalmas klasszikus zenekari hangszerelés, a hajlítások, meg ez az egész. Negédes. Ha én szomorú vagyok (pláne egy nő miatt), nem akarok ilyesmit hallgatni, mert nem azt fejezi ki amit érzek. Nekem ez túl felszínes, csillogó de kevés. Sinatra leginkább erre a lemezére volt büszke, de nekem az In the Wee Small Hours tetszett. Talán ettől túl sokat vártam...

Klasszikus. Minden értelemben, igazi válogatott Rhytm and Blues bombák, csak a legnagyobbak, a legnagyobbaktól. Bármikor jókedvre derít, tényleg nem lehet mit mondani még róla. Zenetörténeti szempontból is nagyon hasznos, mert meg lehet hallgatni, hogy miből tápláloztak/táplálkoznak rengetegen még ma is.

Ha lemezen akarnád megvenni akkor meg még drága is. Érték. Te szent Isten!

Szerezzétek be, töltsétek le, vagy vegyétek meg, nem tudok mit mondani, ez egy olyan lemez ami teljesen magával tud ragadni, minden percét érdemes meghallgatni. A klasszikus ide kevés, nem akarok ömlengeni, mert nekem is friss még az élmény, de mindenképpen érdemes meghallgatni. Tulajdonképpen az a furcsa, hogy világviszonylatban rengeteget adtak el belőle, de én eddig sosem hallottam róla, valószínüleg mert nincs akkora kultusza, mint Joplinnak, vagy a fene se tudja.

Mindegy. Szánjatok rá időt, mert ÉRDEMES!

Highly recommended

A kortárs jazz nagyágyúi, úgy tíz évvel ezelőttről. Még csak most ízlelgetem. Okosság, hogy nincs bőgő, helyette orgona szól, és három dobos váltogatja egymást a székben, Elvin Jones, a néhai nagymester, Jeff "Tain" Watts, és a másik nagy kedvenc: Bill Stewart.

Eddig legjobban a második szám, a Sound Off ütött.

Próbáljátok ki Ti is!

A mai lemez igazi különlegesség. Hozzájutni sem olyan egyszerű, de meg lehet oldani azért...

Megint csak a doboson keresztül jutottam a lemezhez, Greg "Hutch" Hutchinson játékát nagyon szeretem hallgatni,és igyekszem feltúrni az összes lemezt, amin játszik. Hát ezen is ő nyomja. Olyan sideman-ekkel, mint a veterán Freddie Hubbard.

Kicsit utánaolvastam Carter karrierének, és ugyan elég sok mindent elért, de a munkásságát - rettenetesen ide nem illő szó, valahogy mindig a fémmunkások, meg a vájárok jutnak eszembe róla - csak nagyon későn ismerték el. A lemez kilencvenes, nyolc évvel a halála előtt készült, és egy 61 éves nő énekel rajta! Nem igazán rajongok a vokális jazzért, de egyszeri hallgatás után már dúdolgattam is az imprókat, ami elég ritka dolog, szerintem nem csak nálam...

A lemez tele van érzékeny és vicces dalokkal, a kedvenceim a "Droppin' things" és a "Dull Day in Chicago" Nem mellesleg az anyagot Grammy díjra jelölték, de végül is nem kapta meg, csak asszem két évvel később...

Mindenképpen érdemes meghallgatni a lemezt, nagyon jó cucc. Ja. ÉLŐ!

Na jó. Back to da real shit. Ma nem volt valami rossz napom bár történtek velem szar dolgok is.

Kezdem magam beleásni a hiphopba. Meghallgattam a klasszikusokat, Grandmaster Flash meg Rappers Delight, amikor még lehet hallani a funkot meg a soult és még élő dobosok is vannak itt ott. Aztán tovább áskáltam. Az East Coast-i beat nagymester, Dj. Premier fő zenekarának a Gang Starr-nak a korai lemezeivel: A menthetetlenül ósdinak ható No More Mr Nice Guy-jal, majd a Step Into The Arena val folytattam. Mind a kettő hidegen hagyott... Nem segített sem Guru - aki egyébként egy fasza rapper, a szólólemezei igazi klasszikusok  - sem a Charlie Parker sample áradat. Leszartam a Gang Starrt.

Jöjjön a másik oldal: West Coast: N.W.A. Ice Cube és az Amerikkka's Most Wanted, meg a Straight Outta Compton, forradalmi lemezeknek számítottak akkor. Ezek is hidegen hagytak. Jobban bejöttek a beatek - naja, nagyítóval kell keresni azt,amelyik NEM James Brown on alapul -  de maguk a lemezek nálam csak közepest kaptak. Ez van. Valószínüleg azért, mert ezek a figurák teremtették meg azokat a kliséket zenében és szövegben egyaránt, amit azóta is mindenki újra meg újra meg újra ismétel. És ahogyan a legtehetségesebb magyar Guy Ritchie wannabe mondta:

"Az üt először, aki igazán nagyot üt! És először!"

Szóval először ők jöttek ki egy olyan számmal ami arról szól, hogyan kell megtanítani a csajodat szopni, ők akarták először lelőni a fehér rendőröket, ők jöttek ki a hipermaszkulin, ultramacsó fekete férfi, a pimp, a thug, az Original Gangster vagy nevezd akárhogy alakjával; a mindent átható nő és általános gyűlölettel. Gondold csak el, '92 ben a Rodney King féle balhék során mennyire meleg lehetett a "Fuck da police"-t üvöltetni a kocsidból, amikor szó szerint folyt a vér az utcákon. Szóval távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem ezeket a korongokat.

Ugyanis ezek a lemezek, meg ezek az arcok hozták létre a máig is élő mainstream hip hop ideált, aminek a másolatait nap mint nap látom a metrón, meg az utcán, a csípőig tolt bő gatyával, meg a hoodiek-kal. A hetvenes évek végétől indult antimozgalom - hiszen a hip hop mindig is valami ellen nem pedig valami mellet állt - itt érte el a csúcsot. s most már lefelé megy. Sikeres lett. Dollár milliókat lehet belőle csinálni. Mint tette is ezt Russel Simmons, a Def Jam egyik alapítója. A másik, Rick Rubin, róla már volt szó az RHCP-s posztban. Szóval vissza a lemezhez, ami tetszik. Simmons hogy jön a képbe?

Úgy hogy utálom. Először is mert kisstílű striciként kezdte - ha hinni lehet a Wikipédiának - és sikeres lett. Nagystílű strici lett belőle. Rengeteg sikeres lemezt jegyez producerként, és egy egész üzletágat hozott létre a hip hop hoz, ruhamárkákat, kiegészítőket, sőt még üdítőitalt is csinált - Pimp Juice néven. A vállalkozás hivatalosan Nelly-é de Simmons is érdekelt a dologban. Még tovább megyek, a múltkor sétáltam az Oxford Streeten és talán a Harvey Nichols ablakában láttam, hogy Russel Simmons féle keresztet vennék karácsonyra, ha valódi hiphopper lennék.

Szóval Simmons igazi nakkkutya három akkal, de néha ő is mellélő. Például Nas esetben. Nas, aki '94-ben még egy senki volt, egy tehetséges undergound repper, de egy senki, üzleti szempontból. Simmons nemet mondott az Illmaticra, unalmas, tele van klisékkel, mondta. Könnyen lehet. Simmons nem hülye, és valószínüleg sokkal több hiphop cuccot hallgatott meg mint én, de az Illmaticra mindent lehet mondani csak azt nem hogy unalmas. Ugyan nagyon sok nehézsúlyú hip hop figura bábáskodott az album körül, Dj Premier, a TCQ-ból Q-tip, LES és még sokan mások, úgyhogy elvileg ez garantálja a minőséget, de a legnagyobb menőknek is rengeteg melléfogása van. Csak azt sosem tudjuk meg.

Nem ez a lényeg. A beat-ek gyilkosak. Nem tudom hogy a technika fejlődött ilyen gyorsan, vagy csak a kémia volt ennyire jó a srácok között, de a beat-ek brutálisak. Az első szám a Genesis egy kollázs, a Wild Style-ból - ami az első hiphop film - és nem igazán fontos, amolyan előjáték, ami kell is, mert a második szám, már az akció. Élesben. Hátulról.

N.Y. State of Mind. Az egész alap kurvára le van csupaszítva - csak dobok és egy zongora plusz egy sáv az effekteknek, talán egy picivel több. Vajon mennyire aprólékos munka volt a hangszíneket egymáshoz igazítani, azt a pici swinges gellert beletenni a dobgépbe, és összerakni a zongorával. Ráadásul mivel az alap ennyire szellős, Nasnak igencsak fel kellet kötnie a gatyáját, mert minél inkább több helyed van rappelni annál inkább fontos a szavak dallama és ritmusa. Egy szó mint száz: ezzel az alappal nem könnyű dolgozni. Ha jól figyelsz a lemez elején, mielőtt beindulna a zongora loop, Nas azt mondja,

"Straight out da fuckin' dungeons of Rap, where fake niggers don't make it back, Yo, I don't know how to start this shit", szóval az eleje freestyle, nem volt megírva. Freestyle az a rész, amikor elkezdi: "Rappers I monkey flip'em with da funky rhytm I'll be kickin..."

Abban a perben a fiú pekken van, minden egyes kibaszott szótag ott csücsül a beaten, és már meg is van a zene és szöveg közti kölcsönhatás, már bólogatsz is, és az a tritónusz olyan harmonikus lesz hirtelen az ütemek végén, mintha Mozart álmodta volna oda. Persze a tartalmi rész is megvan, milyen volt a New Yorki gettó '94-ben, hát ilyen. Been there, seen that.

Megyünk tovább. Life's a bitch. E mellett a szám mellett nem lehet elmenni. Ez a hiphop ars poeticája. Nagyon jól benne van minden. Az elején Nas és AZ - a két nigger gangszta - pénzt számolnak. Aztán AZ bedobja a kérdést:

Mi az értelme ennek az egésznek? "Clothes, bank rolls, and hoes? Than what, man? What?!" És itt lehet megfogni, hogy mennyire üres, céltalan, értelmetlen és hazug lett a hip-hop. Mert ebben a dalban pont azt a választást mondja ki Nas, amit ő és még nagyon sokan megtettek. Mivel a földi élet múlandó, és "somehow we all gotta go", ezért az élet célja legyen az öncélú hedonizmus, azért hogy elüssük valami kellemessel az időt, amíg meghalunk. Igyunk pezsgőt, szopassuk a kurvákat, és szívjunk kokaint. Vagy bármi mást. Ez a sikeres élet, és ez a cél. Ehhez pedig pénz kell. Minél több, annál jobb. A pénzt pedig gengszterkedéssel kell megszerezni. Ez a mainstream hip hop ideál ma. '94 óta így van. Szó sincs arról, hogy a rendőri brutalitás, a bronxi autópálya, a fehér elnyomás vagy bármi más ellen fordulna a hiphop szellemisége. A hip hop a pénzről és a pinákról szól.

És milyen érdekes a cím hasonlata. Az élet egy ribanc. Mennyire ellentmondásos ez. Egyrészt benne van az a mélységes tiszteletlenség, és dac a halál könyörtelenségével, a végességgel szemben. Az élet engem végső soron elutasít. Kihasznál. Megbasz. Nem véletlen hogy egyes ókori népek a halált nőként ábrázolták, akivel a végén mindenkinek kefélnie kell egy végsőt. Szóval ahelyett, hogy a halál engem baszna meg, fordítok a dolgon. Én leszek az, aki kihasználom, és megerőszakolom az életet, én leszek az erősebb, mert nekem kell erősebbnek lennem, hiszen én vagyok a "real nigga" aki mindig győz. Kicsit benne van ebben a talpig amerikai hős, aki a halálnak is a pofájába nevet azzal az arroganciával, ami csak egy olyan ország lakóiban van meg, akik tudják, hogy mindig győznek. És igen; van ebben egy jó adag a "jungle man", a nagyfarkú nigger, a veszélyes fekete ember sztereotípiájából is, ahogyan Snoop mondja a Cronicon "niggaz with big dicks, AK-s and 187 skills". És a cím azért is ellentmondásos, mert ha az élet egy ribanc, akkor én örökre szeretetlen és magányos maradok. Úgy végzem majd mint Tony Montana - a.k.a Scarface - aki ugyan igazi tragikus hős, de híre hamva sem marad. A rokonait megöli, a vagyonát felgyújtja. És az ultramaszkulin, hipererőszakos férfi, akit a hiphop piedesztálra emelt, a sikeres, sőt ideális férfi; aki annyira képtelen a bizalomra, hogy már nem is alszik ("I never sleep, cos sleep is the cousin of death"); egyedül marad a pénzzel, a hazug ribancokkal és a kokaintól roskadozó asztallal, miközben belül szomorú és üres marad. Mint maga a hip hop.

Nekem erről szól az Illmatic.

Neked miről szól?

Ma ezt a lemezt hallgattam, és tökéletesen passzolt a reménytelen angol időjáráshoz.

Ugyan a film, amihez a lemez készült szédületes bukás lett, a hozzá tartozó zene Gaye számára sikert hozott. A hetvenegyes What's Going on után ezzel jött ki, és nyert. A lemez sötét, és csak egy számban van ének, de a hangulat fasza. Kevesen tudják, hogy mielőtt énekelni kezdett volna, Marvin session zenészként dolgozott (dobolt, egy csomó korai soul albumon, meg a saját cuccain is ő játszik) és így ezen a lemezen is őt hallhatjuk. Sok a blues, igazi funky korong a mai, rengeteg vonós, satöbbi satöbbi, de a sötét hangulat végig megmarad az egész lemezen. Curtis Mayfield és Isaac Hayes lemezeivel szemben ezen az anyagon nyoma sincsen szerelmes daloknak. Bluesos funky álmacsóság, ez a lemez csak erről szól. Fasza!

Ó anyám, borogass! Körülbelül már ezer lemezt le akartam írni, meg meg kellene csinálnom a mai házifeladatot is a zenei olvaskönyvemből, de ezt, ezt a lemezt nem lehet kihagyni, hogy a faszba nem ítram róla eddig semmit?

Na, Sade összes lemeze a polcon figyel, igen, még a net előtti időkben kezdtem gyűjtögetni, keményen összekuporgatott forintjaim nagy része most az Epic zsebében figyel - azóta biztos elvesztették már valamelyik pénzügyi válságban - de kit érdekel most ez ??!! Annyi baj legyen.

Nade ez a lemez, atyaisten, ez a varázslemez tankönyvi példája, hogyha nem történik veled semmi miközben hallgatod, akkor ellenőrizd a pulzusod mert valószínüleg már meghaltál!

Sade angol anya és nigériai apuka gyermekeként Nigériában született, és a hetvenes évek vége felé tűnt fel Londonban. Nem mellesleg nem volt profi, modelkedett és egy kis divatcéget - bár inkább gyanítom, hogy üzletet - vezetett a Chalk Farm környékén, ami nincs is messze most tőlem, itt van Camdenben.

Nade ebből ennyi elég is, a nyolcvanasok elejétől jöttek a lemezek. A Diamond Life volt az első, ez is jó, a második a Prosmise ezen van a kedvenc - épp most állt el kinn az eső hangulatú számom, a Sweetest Taboo. Gyönyörű groove van alatta Martin Ditcham jóvoltából. De ne kalandozzak el, vissza Stronger than - hez.

Lássuk megye e még fejből a tracklista:

1. Stronger than pride

2. Paradise

3. Nothing Can Come Between Us

4. Haunt Me

5. Turn My Back on You

6. Keep Looking

7. Clean Heart

8. Give It Up

9. Never Thought I'd See The Day

10. Siempre Hay Esperanza

Hát, nem ment fejből, de ez nem számít. Az albumon ugyan van némi filler - ami más lemezeken lazán elmenne egy rendes single-nek - de az első négy szám telitalálat, a Haunt me-től bármikor végigfut a hátamon a hideg. Ez a lemez sokkal intimebb, mint az előzőek, ráadásul a dalok, a dalok; sokkal kevésbé sablonosak, igen a zenekarból valakibe itt nagyon belefuthatott az élet, vagy csak valamiért sikerült jó dalokat írni. Érettetebbek a dolgok.

On the flipside - Sade-t túl lehet adagolni elég könnyen, és van egy egészen nyugtalanítóan durva oldala. Ez a zene lett a kifinomult csajozós zene. Tudod, kicsit soulos, nagyon érzelemes, meg a spanyol hangulatú kilpek, csak be kell tenned a Best of Sade-t ha az átlagnál inteligensebb nő bugyijába akarsz nyúlni Ez szigorú értelemben vett visszaélés! És mint ilyen, büntetendő!

DE a lemez egy szakítás utáni kiadós síráshoz ideális.

Ja, és persze éjszakai cucc!

Ha már Jackie Terasson, akkor jöjjön egy újabb ritka darab a kincstárból. Fű alól, másolt CD-n kaptam Iván bácsitól, nagyon nagy mosolygások közepette, hogy hallgassam meg így is lehet. Mármint az ütőhangszereket megközelíteni.

Parkerről tudni kell, hogy éveken keresztül nyomta a jazzt írd és mondd 1 azaz egy darab cintányérral... Ugyan a jazzben - legalábbis bizonyos részeiben - mindig is törekedtek az egyszerűségre, ez azért egy kicsit sok... Vagyis pont hogy kevés.

Ugyanakkor Parker abszolút kihasználja a ritmikai lehetőségeket, egyásba fonódó, misztikus, furcsa hangzást hoz létre a társaival a lemezen - nincs csápolás, mint mondjuk egy Weckl albumon, a címadó darab egyszerű ismétlő motívumokra épül, és mégis jó...

Különleges

Ha okoska akarok lenni, akkor mondhatom, hogy poliritmia, meg polimetria, meg blablabla, de inkább legyen itt egy videó, ami még 97 es, szóval nem a lemezről van, csak a "mihez tartás végett"

Jacky Terrasson egy kurva jó zongorista. És a zenészei - különösen az őrült Zen dobos Leon Parker - szintén kurva jók. Ez a lemez olyan klasszikus francia dalokat dolgoz fel, minta Vie en Rose, vagy a Marseilles... Szellős, érzékeny, nem giccses darabok, fasza.

Finom zene, csak óvatosan!

Nos, a mai öngyilkos poszt, mivel hajnalban kelnem kell, de a hű rajongóim és a kibaszott neurózisom, hogy márpedig nekem írnom kell ezt a blogot,hogy az emberek igenis tudjanak normális zenéket összeszedni nem hagy nyugodni. Tulajdonképpen ma azon gondolkoztam, hogy zenekritikát írni egy baromság, mert majdnem mindegy mit mond neked egy "kritikus" vagy tetszik neked az adott lemez, vagy nem, ezen nem lehet segíteni, hogy ez ezért vagy azért jó. Ha NEKED nem jön be, akkor ne hallgasd. Itt jön be a sznobfaktor meg egy csomó pszichológiai dolog, és akkor már el is evezünk a slágergyártás vizei, meg a popzene lábvízzé válása felé, meg - például - a hip hop halálához.

By the way, nem véletlen hogy Eminem - aki tud egy két dolgot a hiphop ról ÉS megteheti/van elég vér a pucájában ahhoz, hogy megtegye hogy ne megélhetési zenész legyen, azt nyilatkozta, hogy a Hip Hop mint olyan, halott.

Nas, aki egy arrogáns fasz, ahogyan a kőgazdag hiphop előadók nagy része az, egyenesen egy albumot adott ki, ahol virágot tesz a hiphop még nem befedett sírjára. Nos a Roots, akik azért nem akárkik, 2006 ban nyilatkoztak hasonlóan ezen a lemezen. Látszott, hogy a banda tagjainak elég sok mindennel tele lett a tökük, mert a lemezen szépen elreppelgetk a problémáikat, több elektronika, itt ott lehet érezni egy két kortársabb hangszerelést is, momentán nincs időm, hogy nagyon a stáblistában turkáljak, de azért meg lehet nézni ki a producer.

A lemez jó. Szerintem.

Várjál... Tényleg jó.

Tényleg lesz poszt, ma is idebaszhatnék valamit, de rendesen akarok írni, úgyhogy nemsokára jönnek a posztok...

Szellős,klasszikus jazz. Vasárnap délutáni zene, egyszerűen gyönyörű.

Mindenkinek ajánlom!

Ma hiphop ról akartam írni, de a De La Soul is Dead helyett inkább Akkezdetről írok egy pöttyet. A mai magyar hip-hop ban - már amennyire én képben vagyok - a teljesen hiteltelen, és valójában zeneileg is minden eredetiséget nélkülöző Dopeman az egyik legsikeresebb mainstream elóadó, mióta meghalt a Kartel olyan 2000 körül, azóta sem volt igazi nagy csobbanás kishazánk zenei pocsolyájának ezen szegletén.

Kivéve ezt. Először mikor meghallottam, nem is hittem el, hogy ilyet lehet csinálni magyarul. Pedig lehet. Fasza. A magyar hiphopnak új királya van. Vagyis inkább maradjunk a földön. Végre van egy szalonképes, eredeti, fasza hiphop csapat magyarországon is.

A témák sokkal életközelibbek, mint eddig bármi amit eddig hallottam rap címszó alatt itthon, a zenék is frankók, élő szleng van, nem csak pár cigány szó itt ott elszórva. Az önjelölt műmájer műgengszter Dopeman, meg a többiek sehol nincsenek ezekhez a fiúkhoz képest. Ezek a srácok nem Bill Withers sample-öket használnak, hanem Halász Juditot. Hohhohó!

Ennek a lemeznek már régen kijárt volna ez a post, de csak most jutottam idáig.

Úgyhogy fiúk,le a kalappal, jöhet a többi!

A mai másik darab, jóval közelebb a szívemhez. Meg leszel lepve ha meghallgatod, és rájössz, hogy már hatvanötben is volt drum and bass. Sok háromnegyedes szám, természetesen csak a szakma akkori krémje, vagyis az igazi mesterek közreműködésével. Ha kiváncsi vagy hogy milyen egy olyan dobos szólóalbuma, aki nem kilóra méri a hangjegyeket - értsd, minél több annál jobb - akkor töltsed a le. Max Roach igazi legenda, akit énekórán kellene oktatni gimiben. Na, ideje felébrednem...

Ős jazz Rollinstól. Ehhez a zenéhez még sokat kell hegyezni a fülemet, de a mai lemezünk ő.

Ma rövid leszek, mert holnap kicsit le fog pattintani a munkahelyem egy laza fél napos műszakkal, úgyhogy csak röviden a mai házi feladatról.

A Platation Lullabies ról már volt szó a blogon, keressétek meg, ezt követte a fenti lemez.

Itt - ott át is lehet hallani egy két hangot, sőt mondjuk az első szám kapásból olyan mint a Diggin' on You a PLatation-ön (Itt muszály megemlítenem a zseniális Eperjes - Koltai párbeszédet a Csapd le csacsiból: "Ez véletlenül nem egy munkásőr egyenruha? Miért emlékezteti rá? Hát nagyjából pont..." Szóval így voltam én is egy két számnál), de nem ez az érdekes, a témák még mindig hasonlóak, a dalokban Meshell még keresi önmagát a szex és a vallás foglalkoztatja. Később ppersze majd megérkezik az iszlámhoz, és leszbikus lesz, de most még ezt nem tudjuk, kilnecvenhat van, a listákat a NO Doubt és a Smashing Pumpkins uralják, még a Spice Girls előtt vagyunk, kishazánk zenei életéből meg most nem ugrik be semmi abból az évből. Talán az Ember Tervez...

Szóval a zene a kilencvenes évek funkjának az egyik csúcspontja az elő zenészek brilliánsak, a grooveok rettenetesen vastagok, az egész lemez nevetséges.

"Suppa Bad"

Szóval izzítani a trackereket, és lehet hegyezni a füleket. Hajrá!

U.I: Első hallgatásra lehet hogy nem lesz meg, fuss neki még egyszer! Ez nem az a metrón hallgatom típusú zene...

Nos, itt van egy Greatest Hits duplalemez, egy olyan pasastól, akit ma már a kutya se hallgat, pedig megváltoztatta a funkot, vele indult el egy olyan éneklési stílus, amit Jackotól Justin Timberlake-ig mindenki nyúl, a számait pedig sztenderdeknek lehet venni (például a Higher Groundot az RHCP dolgozta fel, de George Michael és Mary J. Blige AS címe dala is Wonder eredetiben) és a többi. Csodapisti igazi klasszikus, mérföldkő, és nem mellesleg őszinte, kicsattanóan erőteljes, dögös, és mind e mellett könnyen hallgatható zenét csinál.

Wonder, még a Motown érában kezdett - az ötvenes hatvanas hetvenes évek Detroitja volt a soul és az R&B egyik bölcsője - de még ma is zenél. A Michigani városban Tamla records néven alapították meg a későbbi Motown kiadót, ami olyan neveket dobott fel, mint a Marvelettes, Marvin Gaye, vagy ha már Jackonál járunk akkor a Jackson Five is itt kezdte. Az Atlantic Records mellett - aki a mai mainstream nagy kiadók között az egyik legerősebb - a Motown művészei, producerei és hangmérnökei alakították a soul és az R&B hangzását.

A lemezeken Stevie eddigi éveinek nagy slágereit rakták össze, plusz négy új szám. Igazi klasszikus, it's a must have!

Igazi csemege a mai, amikor is a ködös London istenverte magyar kolóniájából jelentkezem, Észak-Kelet London egyik zsúfolt házának double roomjából. Úgy tűnik nem tudok megszabadulni a zenétől, és itt is keresgélni kezdtem.

A Roots-hoz ?uestlove-on keresztül találtam rá, ? a legjobban foglalkoztatott R&B és Hip-Hop dobos, D'Angelo, Erykah Badu és a többiek, a legnagyobb nevekkel dolgozik/zott együtt.

Szóval ezt a lemezt is érdemes letölteni, élő hangszerek, BŐGŐ, és fasza nemkommersz reppelés dupla mC-kkel. Ez a második sorlemezük volt az Organix után, amit még egy kisebb, független  kiadó jelentetett meg, és nem volt ennyire sikeres. A dalok abszolút nemkommersz témákat feszegetnek, a rímek értheőek és ülnek, a jazz nagyon faszán átjön itt-ott. Hasonlít Guru lemezeihez, de annál lazább, és zeneileg szerintem kicsivel komolyabb.

Egy szó mint száz, érdemes letölteni és meghallgatni...