Úgy gondoltam, ma tovább fényesítem a kifinomult "zsassz" (értsd:jazz) ínyenc pózomat, de a nagy helyzet az, hogy nem akarok Jeanette Lindström lemezt feladni hétvégére, nehogy megzizzenjetek, mivel gyakorlatilag nem lehet hozzájutni kishazánkban, máshol is csak sok pénzér' adják. Nekem is csak egy ultra secret helyről sikerült lenyúlnom, három titkos pálya véghezvitele ill. a végtagjaim 30 évre való elzálogosítása után.
Dehát ebből ma nem lesz semmi, bevetem a titkosfegyvert amit akkorra tartogattam, amikor már nem tudok semmiről se írni. Úgyhogy, illesszétek a lemezt a vénátokhoz. Mindenki kész van? Nem? Akkor indulás!
Áhhhh....
Itt a flash.
A Power of Equality a földbe döngöl, de az igazi kezdést az If you have to ask adja. Innentől indul az igazi varázs. A számok szuperül követik egymást, hullámok, emelkedők, völgyek, hegyek, katarzis és mélypont, itt minden van. Szóval ez itt egy igazi klasszikus varázs, tünemény meselemez, gyermekkorom ifjú virágának papírok közé préselt, száraz lenyomata (Mi? Ez itt egy Cd vaze, te miről beszélsz?!).
Sokan azt mondják (mondjuk pl.: én), hogy az RHCP mainstream sikerének ez a lemez, és csak ez a lemez a kulcsa. Se a köldöknézegetős "One hot minute" se a comeback lemezek (a Californicationtól kezdve) nem ütnek akkorát, mint ez. Az eddigiek a kakofón punk-funk faszság kategóriába (értsd:hallgathatalan) zuhantak a legtöbb nem anyagos embernél, akik ha hallgatták is őket, akkor is csak szülői felügyelettel, korlátozott időtartamban, vagy valami őrjöngés közben. De ez a lemez megint csak más.
Had sztorizgassak egy kicsit.
Kilencven. Hillel Slovak (az eddigi gitáros) már az égi céllövöldében nyomatja a heroint, de nem egyedül ment. Gyerekkori barátja, Jack Irons ugyan csak a zenekarból lép ki, (Slovak halálát a mai napig képtelen volt feldolgozni.) de az addigi RHCP így is széthullik, Flea és Kiedis gyakorlatilag kereshetnek egy új zenekart. Meg kiadót. Meg producert. "This is rock bottom". Először a Sony nál írnak alá vonakodva, de a Warnertől felhívja őket egy pasas, bizonyos Mo Austin (egy igazi rutinróka, akkor már hatvan fölött.) és gratulál Kiedisnek, hogy jó kiadót választott, és szerencsés munkát kíván. Kiedis észbe kap: " A legkirályabb, legkevésbé kamuzó ember, akivel a tárgyalások során találkoztam... Na én egy ilyen csávóval akarok dolgozni." Így aztán sikerül is a legnagyobb zenei mammuthoz, a Warnerhez szerződniük. Már csak producer, meg zenészek kellenek.
A zsidó cipőkereskedő kisfia, a Def Jamet alapító (mostmár Grammy díjas) producerzseni, Rick Rubin keze alá kerülnek. És milyen jó. Rubin stílusára a "back to basics" filozófiája jellemző. Nincsenek visszhangok, csökken a hangtömeg, vegyük csak el szépen a hatalmas fúvós és vonós alájátékot, és nézzük meg mi marad. Majd ha megkönyörülök a rapbuzikon akkor bedobom a szintén általa "redukált" Radio c. lemezt. Egy fiatal fekagyerek rappel rajta, egy szaros dobgép kíséretében. A remegőszájú kissrácot, ma LL Cool J ként ismerik. Nyolcvannégy volt. Rubin másik nagy ujítása a gapless album. Nem tudom, hogy ő találta-e ki, de sok ilyet csinált. És ez is ilyen. A számok szépen átmennek egymásba, ha nagyon bölcsészesen akarok hangzani, akkor organikusan kapcsolódnak egymásba. Na erről ennyit.
Kiadó van. Producer van. De mi lesz a zenészekkel?! A zenekar hardcore rajongója, az alig 20 éves suhanc Frusciante helyére majdnem a veterán P-Funk gitárosát szerződtették le, de mégse, Chad Smith (A zseniális Chad Smith bazmeg! Aki Jimmy Chamberlainnel együtt a rockdobolás non plus ultrája. PONT) pedig elbukott a meghallgatásokon, valahogy mégis bekerült. Hát ez egy elég esetleges felállás. De szinte minden a kémián múlik.
A lemez nem véletlenül varázslemez. Rubin úgy döntött, hogy kiadja a fiúknak Houdini egykori villáját, lakjanak ott, és dolgozzanak. Úgyhogy a fiúk (kivéve Smith) beköltöztek és ki se jöttek az egykori mágus házából, amíg kész nem lett az anyag. A kiadó emberei szépen telepítettek bele stúdiót, meg minden...
Hallgassunk csak bele, mondjuk a címadó dalba, Frusciante szinte hipnotizál a riffekkel. Azért vannak itt jócskán produceri okosságok, mondjuk a billentyűs hangszerek (Okosság 1), a több gitársáv, vagy a visszafelé felvett szóló (Okosság 2). Mindenesetre nem tudtok olyan számot, amelyik ne állná meg a helyét.
Bármelyiket mondhatjátok. Under the Bridge. Rossz a cím, mert az a himnusz bazmeg! (Nem mellesleg a kétes nemi identitású vokál az Under the Bridge alatt az bizony John Frusciante személyesen, több sávban felvéve... Okosság 3) Give it away! Kész. If you have to ask, Breaking the Girl... Mellowship, Righteous and the Wicked. Bang. Ha ez a lemez nem visz téged sehová, akkor állj fel most a monitorod elől, és ugorj ki az ablakon. Tedd meg ezt nekem, jó?! Semmi értelme, hogy elszívd a levegőt (meg a fényt) a többi érzelmes lény (páfrányok, macskák) elől.
Amitől ez a lemez működik, az John Frusciante jatéka. Vagyis egy nagy frászt, ez a lemez együtt működik, ha kiveszel belőle valakit, akkor gáz lesz. Ahogy moccannak egymáson/ra az teljesen példátlan. Szó sincs összeszokott rutingépről, és mégis minden pekken van. Nem mellesleg Kiedis - aki hol énekel, hol rappel de általában a kettőt együtt - nem olyan mint az ideáltipikus énekes. Nemcsak csak a nőkre, meg a bájolgásra hajt. A skálázás nem az erőssége, de bárkit lenyom az aurája a színpadról. Ezt a félvilági nepper/kuruzsló hibridet tolja maga előtt az elementális power trio, amit Smith, Flea és (az akkor még újonc) Frusciante alkot. A gitáros itt egy iszonyú meghatározó valami. Riffekre, ostinatókra alapuló, kibaszottul kreatív játék, egyéni hang 20 évesen, ez volt akkor és ott John Frusciante. (Majd róla is írok, ha kéritek.) Szóval itt van, aminek itt kell lennie. Egy dob, egy bőgő, egy gitár azt kész. Ennyi. Nem kell több. Az Emberek számítanak, akik játszanak rajtuk.
Frusciantehez képest Dave Navarro a tipikus elhajtós dumát kaphatja csak: "Jó, jó, de azér' mégse olyan jó". Vagy inkább nem olyan, igen ez a helyes, a két lemez kurvára nem ugyanolyan, Semmilyen szempontból sem. Nem érdemes hasonlítgatni. A BSSM a legjobb albumuk. Ugyanakkor a One Hot Minute egy különleges darab, sokkal inkább érezhető rajta a "sötétebbik oldal" a cuccozás meg a depresszió hatása. (Kiedis hosszú szőke hajjal, + a beteg artwork + a még betegebb számok valyon mit is jelenthetnek? Ajánlom mindenki figyelmébe a szövegkönyveket, különösen a One hot Minute esetében, de amúgy is. A dal szól valamiről, ettől dal.) Arra is szánok még majd egy posztot, afelől nyugodtak lehettek.
Szóval az egész lemez zseniális. Hiperlatívusz, "beszarszelájulsz". Kész. És ez a post egy idióta ömlengés lett, dehát az vesse rám az első követ aki...
Dehát ebből ma nem lesz semmi, bevetem a titkosfegyvert amit akkorra tartogattam, amikor már nem tudok semmiről se írni. Úgyhogy, illesszétek a lemezt a vénátokhoz. Mindenki kész van? Nem? Akkor indulás!
Áhhhh....
Itt a flash.
A Power of Equality a földbe döngöl, de az igazi kezdést az If you have to ask adja. Innentől indul az igazi varázs. A számok szuperül követik egymást, hullámok, emelkedők, völgyek, hegyek, katarzis és mélypont, itt minden van. Szóval ez itt egy igazi klasszikus varázs, tünemény meselemez, gyermekkorom ifjú virágának papírok közé préselt, száraz lenyomata (Mi? Ez itt egy Cd vaze, te miről beszélsz?!).
Sokan azt mondják (mondjuk pl.: én), hogy az RHCP mainstream sikerének ez a lemez, és csak ez a lemez a kulcsa. Se a köldöknézegetős "One hot minute" se a comeback lemezek (a Californicationtól kezdve) nem ütnek akkorát, mint ez. Az eddigiek a kakofón punk-funk faszság kategóriába (értsd:hallgathatalan) zuhantak a legtöbb nem anyagos embernél, akik ha hallgatták is őket, akkor is csak szülői felügyelettel, korlátozott időtartamban, vagy valami őrjöngés közben. De ez a lemez megint csak más.
Had sztorizgassak egy kicsit.
Kilencven. Hillel Slovak (az eddigi gitáros) már az égi céllövöldében nyomatja a heroint, de nem egyedül ment. Gyerekkori barátja, Jack Irons ugyan csak a zenekarból lép ki, (Slovak halálát a mai napig képtelen volt feldolgozni.) de az addigi RHCP így is széthullik, Flea és Kiedis gyakorlatilag kereshetnek egy új zenekart. Meg kiadót. Meg producert. "This is rock bottom". Először a Sony nál írnak alá vonakodva, de a Warnertől felhívja őket egy pasas, bizonyos Mo Austin (egy igazi rutinróka, akkor már hatvan fölött.) és gratulál Kiedisnek, hogy jó kiadót választott, és szerencsés munkát kíván. Kiedis észbe kap: " A legkirályabb, legkevésbé kamuzó ember, akivel a tárgyalások során találkoztam... Na én egy ilyen csávóval akarok dolgozni." Így aztán sikerül is a legnagyobb zenei mammuthoz, a Warnerhez szerződniük. Már csak producer, meg zenészek kellenek.
A zsidó cipőkereskedő kisfia, a Def Jamet alapító (mostmár Grammy díjas) producerzseni, Rick Rubin keze alá kerülnek. És milyen jó. Rubin stílusára a "back to basics" filozófiája jellemző. Nincsenek visszhangok, csökken a hangtömeg, vegyük csak el szépen a hatalmas fúvós és vonós alájátékot, és nézzük meg mi marad. Majd ha megkönyörülök a rapbuzikon akkor bedobom a szintén általa "redukált" Radio c. lemezt. Egy fiatal fekagyerek rappel rajta, egy szaros dobgép kíséretében. A remegőszájú kissrácot, ma LL Cool J ként ismerik. Nyolcvannégy volt. Rubin másik nagy ujítása a gapless album. Nem tudom, hogy ő találta-e ki, de sok ilyet csinált. És ez is ilyen. A számok szépen átmennek egymásba, ha nagyon bölcsészesen akarok hangzani, akkor organikusan kapcsolódnak egymásba. Na erről ennyit.
Kiadó van. Producer van. De mi lesz a zenészekkel?! A zenekar hardcore rajongója, az alig 20 éves suhanc Frusciante helyére majdnem a veterán P-Funk gitárosát szerződtették le, de mégse, Chad Smith (A zseniális Chad Smith bazmeg! Aki Jimmy Chamberlainnel együtt a rockdobolás non plus ultrája. PONT) pedig elbukott a meghallgatásokon, valahogy mégis bekerült. Hát ez egy elég esetleges felállás. De szinte minden a kémián múlik.
A lemez nem véletlenül varázslemez. Rubin úgy döntött, hogy kiadja a fiúknak Houdini egykori villáját, lakjanak ott, és dolgozzanak. Úgyhogy a fiúk (kivéve Smith) beköltöztek és ki se jöttek az egykori mágus házából, amíg kész nem lett az anyag. A kiadó emberei szépen telepítettek bele stúdiót, meg minden...
Hallgassunk csak bele, mondjuk a címadó dalba, Frusciante szinte hipnotizál a riffekkel. Azért vannak itt jócskán produceri okosságok, mondjuk a billentyűs hangszerek (Okosság 1), a több gitársáv, vagy a visszafelé felvett szóló (Okosság 2). Mindenesetre nem tudtok olyan számot, amelyik ne állná meg a helyét.
Bármelyiket mondhatjátok. Under the Bridge. Rossz a cím, mert az a himnusz bazmeg! (Nem mellesleg a kétes nemi identitású vokál az Under the Bridge alatt az bizony John Frusciante személyesen, több sávban felvéve... Okosság 3) Give it away! Kész. If you have to ask, Breaking the Girl... Mellowship, Righteous and the Wicked. Bang. Ha ez a lemez nem visz téged sehová, akkor állj fel most a monitorod elől, és ugorj ki az ablakon. Tedd meg ezt nekem, jó?! Semmi értelme, hogy elszívd a levegőt (meg a fényt) a többi érzelmes lény (páfrányok, macskák) elől.
Amitől ez a lemez működik, az John Frusciante jatéka. Vagyis egy nagy frászt, ez a lemez együtt működik, ha kiveszel belőle valakit, akkor gáz lesz. Ahogy moccannak egymáson/ra az teljesen példátlan. Szó sincs összeszokott rutingépről, és mégis minden pekken van. Nem mellesleg Kiedis - aki hol énekel, hol rappel de általában a kettőt együtt - nem olyan mint az ideáltipikus énekes. Nemcsak csak a nőkre, meg a bájolgásra hajt. A skálázás nem az erőssége, de bárkit lenyom az aurája a színpadról. Ezt a félvilági nepper/kuruzsló hibridet tolja maga előtt az elementális power trio, amit Smith, Flea és (az akkor még újonc) Frusciante alkot. A gitáros itt egy iszonyú meghatározó valami. Riffekre, ostinatókra alapuló, kibaszottul kreatív játék, egyéni hang 20 évesen, ez volt akkor és ott John Frusciante. (Majd róla is írok, ha kéritek.) Szóval itt van, aminek itt kell lennie. Egy dob, egy bőgő, egy gitár azt kész. Ennyi. Nem kell több. Az Emberek számítanak, akik játszanak rajtuk.
Frusciantehez képest Dave Navarro a tipikus elhajtós dumát kaphatja csak: "Jó, jó, de azér' mégse olyan jó". Vagy inkább nem olyan, igen ez a helyes, a két lemez kurvára nem ugyanolyan, Semmilyen szempontból sem. Nem érdemes hasonlítgatni. A BSSM a legjobb albumuk. Ugyanakkor a One Hot Minute egy különleges darab, sokkal inkább érezhető rajta a "sötétebbik oldal" a cuccozás meg a depresszió hatása. (Kiedis hosszú szőke hajjal, + a beteg artwork + a még betegebb számok valyon mit is jelenthetnek? Ajánlom mindenki figyelmébe a szövegkönyveket, különösen a One hot Minute esetében, de amúgy is. A dal szól valamiről, ettől dal.) Arra is szánok még majd egy posztot, afelől nyugodtak lehettek.
Szóval az egész lemez zseniális. Hiperlatívusz, "beszarszelájulsz". Kész. És ez a post egy idióta ömlengés lett, dehát az vesse rám az első követ aki...
