Elég késő van most, és éppen ezt a lemezt hallgatom. Ez a lemez éjszakai zene. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de vannak bizonyos zenék amiket nappal képtelenség hallgatni, és vannak ugyanígy olyanak is, amiket éjszaka nem lehet.
Számomra két nagy trombitás van. Davis, és Baker. Davis még messzebb van tőlem, több titkát kell megfejteni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Baker kevésbé jelentős. Épp ellenkezőleg. Soha nem olvastam róla valami sokat (OK, mihez képest), pár dolgot tudok csak az életrajzából. Élete végéig narkós volt, valószínüleg a halálát is ez okozta. Davissel ellentétben, akinek az egész élete, sőt egyesek szerint a zenéje is egy showbiznisz szagú folytatásos történet volt, Baker nem villogott.
Sőt. A kezdeti korszaka után gyakorlatilag mindenkivel mindent játszott, csak hogy meglegyen a napi betevője, és hogy finanszírozni tudja a függőségét. Neki nincsen elektromos korszaka, Ő nem volt egy radikális forradalmár, meg élharcos vagy hasonlók.
Ugyan számára is megadatott, hogy egy korszak, egy életérzés szimbóluma legyen, csakúgy mint Miles-nak, de ő megfakult, megöregedett. A zenéje, a játéka azonban sosem. A későbbi lemezeiből is fogok majd mazsolázni, de ez itt egy nagyon korai darab. Bakert '66 ban nagyon (valószínüleg nepperek) keményem megverték (felszakadt a szája, kitörtek a fogai), akkor kettétört a pályája, évekig letette a hangszert, és a soundja sosem lett már olyan, mint régen. Szóval fontos, hogy mikortól hallasz tőle és mit, mert mindenféle "szart" játszott gyakorlatilag mindekivel. Chet egy zseni, és mindegy mekkora a hype Davis körül, nálam azért sosem lesznek egy súlycsoportban...
Ezek után nézzük csak, hogy mi a lineup. A ritmusszekció: Paul Chambers bőgőn, Bill Evans zongorán, Philly Joe Jones dobokon, ehhez jönnek a többiek: Kenny Burrel (gitár), Pepper Adams (bariton) és Herbie Mann (fuvola), és persze Ő. A korszak zenészeinek krémje, a kémia mesés. Nincs ének, csak a hangszerek szólnak. Csak balladák, a lemez mégsem húz le. Ha nehéz napod volt, és egy kis nyugit szeretnél, tudod mit kell tenned: Fülest fel, lemezt be, hátradőlni, és kész...
Számomra két nagy trombitás van. Davis, és Baker. Davis még messzebb van tőlem, több titkát kell megfejteni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Baker kevésbé jelentős. Épp ellenkezőleg. Soha nem olvastam róla valami sokat (OK, mihez képest), pár dolgot tudok csak az életrajzából. Élete végéig narkós volt, valószínüleg a halálát is ez okozta. Davissel ellentétben, akinek az egész élete, sőt egyesek szerint a zenéje is egy showbiznisz szagú folytatásos történet volt, Baker nem villogott.
Sőt. A kezdeti korszaka után gyakorlatilag mindenkivel mindent játszott, csak hogy meglegyen a napi betevője, és hogy finanszírozni tudja a függőségét. Neki nincsen elektromos korszaka, Ő nem volt egy radikális forradalmár, meg élharcos vagy hasonlók.
Ugyan számára is megadatott, hogy egy korszak, egy életérzés szimbóluma legyen, csakúgy mint Miles-nak, de ő megfakult, megöregedett. A zenéje, a játéka azonban sosem. A későbbi lemezeiből is fogok majd mazsolázni, de ez itt egy nagyon korai darab. Bakert '66 ban nagyon (valószínüleg nepperek) keményem megverték (felszakadt a szája, kitörtek a fogai), akkor kettétört a pályája, évekig letette a hangszert, és a soundja sosem lett már olyan, mint régen. Szóval fontos, hogy mikortól hallasz tőle és mit, mert mindenféle "szart" játszott gyakorlatilag mindekivel. Chet egy zseni, és mindegy mekkora a hype Davis körül, nálam azért sosem lesznek egy súlycsoportban...
Ezek után nézzük csak, hogy mi a lineup. A ritmusszekció: Paul Chambers bőgőn, Bill Evans zongorán, Philly Joe Jones dobokon, ehhez jönnek a többiek: Kenny Burrel (gitár), Pepper Adams (bariton) és Herbie Mann (fuvola), és persze Ő. A korszak zenészeinek krémje, a kémia mesés. Nincs ének, csak a hangszerek szólnak. Csak balladák, a lemez mégsem húz le. Ha nehéz napod volt, és egy kis nyugit szeretnél, tudod mit kell tenned: Fülest fel, lemezt be, hátradőlni, és kész...
