Ma este csalok. Emlékezetből írok, annak is csak a fele igaz, mert nem hallgattam meg teljesen a lemezt. Az eredmény ugyanaz. TELJES CSALÓDÁS. Miért? Mert nem vagyok amerikai. Más kérdés, hogy a lemez tökéletes, nagyon szépen és egy bizonyos ízlésnek tökéletesen megfeleleően van megcsinálva. És nekem ezzel az ízléssel van bajom, ami tulajdonképpen esztétikai kérdés. Vagyis, hogy nekem hogy szép egy ballada. (Elfelejtettem mondani:csak balladák hallhatóak a lemezen.)
Természetesen egy egészen más zenei (hangszerelés, stúdió körülmények stb...) és társadalmi kontextusban (mit és hogyan lehetett elmondani az ötvenes évek akkor még valóban mélyen konzervatív amerikájában) kell nézni az egészet, de akkor is. Ez a lemez tőlem annyira messze van, férfiként is és ha lehetek nagyképű, akkor zenészként is. A hatalmas klasszikus zenekari hangszerelés, a hajlítások, meg ez az egész. Negédes. Ha én szomorú vagyok (pláne egy nő miatt), nem akarok ilyesmit hallgatni, mert nem azt fejezi ki amit érzek. Nekem ez túl felszínes, csillogó de kevés. Sinatra leginkább erre a lemezére volt büszke, de nekem az In the Wee Small Hours tetszett. Talán ettől túl sokat vártam...
