És ha már Tears for Fears.
És ha már nyolcvanas évek.
Ez is egy kikerülhetetlen lemez.
Időgép.
A hangzás egészen más mint a Seeds of Love-on, itt sokat lehet hallani a nyolcvanas évekre annyira jellemző szintetikus hangokat, akkoriban ezek a dolgok forradalmiak voltak, persze a zenészek legalább annyira ott vannak a szeren mint a technika.
Még ha nagyon ódzkodsz is ezektől a hangszínektől, meg a cikis '80 as évekbeli poptól akkor is valószínüleg magával ragadnak a dalok (mer' ez azért nem az Első Emelet vagy a Kajagoogoo). De miért? Miért sikerült ennek a lemeznek - mert messze ez a TFF legismertebb lemeze - felülemelkednie a popzene tengerének oly gyorsan változó áramlatain? Miért maradt fenn ez az egész cucc, olyannyira, hogy már majdnem eltelt egy negyed évszázad, és még mindig élvezik ezeket a dalokat az emberek, még mindig megérintik őket ezek a dalok. Vannak és voltak és lesznek is nagy slágerek, amiket sokszor csak a tömeghisztéria és a megfelelő promóció miatt fogyasztanak, és maga a zene sokszor elsikkad. Üres lesz.
Mert az egy dolog, hogy mind Smith mind Orzabal gyönyörű hanggal és rendkívüli tehetséggel megáldott zenész, és a sikerhez a körülmények is adva voltak, de miért érzem tartalmasabbnak őket, mint a '90 es vagy a 2000 es évtized dalait? Nosztalgia? Öregszem? Vagy tényleg hígul a víz?
Lássuk csak. Nem fizettem elő a Billboardra, de egy kicsit turkálok. És fel is állítok egy hipotézist, amit lehet, ha lesz egy kis időm, alá is támasztok majd adatokkal. A lényeg, hogy a nyolcvanas évek előadói közül - ha kiszedem a One Hit Wondereket - akkor az előadók nagy része tartósabbnak bizonyul. Később is csinálnak lemezeket. Akár többet is. Másfajta minőséget képviselnek. Maradandóbbak.
Miért? Más volt a zeneipar? A terjesztési formák változása miatt? Avagy igaza volt Spenglernek és Gioiának; és a nyugati zene - és nemcsak a pop, de a jazz, vagy a kortárs zene is - egyfajta nyugvópontra jutott? Állóvíz lett? Vagy a zene progresszivitásába vetett hit, helyesebben mondva az a feltevés, hogy a zenének folyamatosan meg kell újulnia és változnia kell (Ami nem mellesleg annak a hasonló gondolatnak a tükörképe, hogy a társadalom és az egész bolygó folyamatosan "fejlődik" és egy szép napon eléri a tökéletességet.) hamis, és nem kell mindig tovább lépni, elértünk a (zene) történelem végére, és az utolsó ember majd eljátssza az utolsó dalt, mert már megnyertük a meccset és hátra lehet dőlni? Mert már kimerültek a kritikus energiák, nincsenek többé forradalmárok, nincsenek újítók, nincsenek elégedetlenek, mindenki megalkuszik?
Aggasztanak ezek a dolgok, mert a zene (különösen a popzene) összefügg azokkal a dolgokkal amik a világ azon a részén történnek ahol élek, amit ismerek, aminek része vagyok. A popzene a nyugati világ népzenéje.
Mi lesz vele? Mármint a popzenével? Meg a nyugati világgal?
...
Mindenesetre ez egy kurva jó lemez. Ha autós analógiát kell hoznom, akkor "ebben még volt anyag". Pont.
