Na. A mai rendes írás egy komoly és különleges anyag.
Hetven körül, amikor már amúgy is "kezdtek szétszéledni az apostolok", Lennon és alkalmi kompániája kijött ezzel a cuccal.
Ez egy rettentően személyes album, a dalok mindegyike mélyen személyes témákat dolgoz fel, Lennon a lemez felvétele előtt ment keresztül egy Primal Scream terápián (nota bene: a kedvenc Tears for Fears lemezem is ebből született), és mivel azok a dolgok foglalkoztatták, amikről a terápia lényegében szólt, erről írt lemezt, és ki is adta. A popzene történelmében csak egy maroknyi ember volt ennyire szerencsés, hogy ezt megtehesse - amihez persze a csillagok szerencsés állásán kívül az is kellett, hogy annyi pénze lehessen, hogy ne kelljen bíbelődni az anyagi dolgokkal.
Szóval itt egy rendkívül szerencsés konstellációról van szó, Lennon tehetsége, szupersztársága, elhivatottsága, kíméletlen önzése és exhibicionizmusa és "szarok bele" (politikailag korrekt formában: lázadó) attitűdje nameg a nagy halom pénze is kellett ahhoz, hogy ez a lemez létrejöhessen.
A dalokon keresztül bepillantást nyerhetünk Lennon életébe, úgy ahogyan akkor volt, a viszonyára a múltjával, Onoval, Istennel, a Beatlessel és minden mással. Érdekességként: ha jól tévedek ez az első lemez, amin a "F×ckin'" szó elhangzik, sokak szerint a Beatles többi tagjával kapcsán. A Working Class Hero c. dalról van szó, ami egyes Mr Smartyboyok szerint a Beatles-el kapcsolatos refleksziókat tartalmazza.
"You think you so clever and classless and free,
but you're still f×ckin' peasants as far as I can see"
Persze e szerint az elmélet szerint lehet még elég sok utalást találni a Beatlesre (elsősorban McCarneyra) pl. az I found out-ban, vagy a God-ban is.
Az okosok szerint Lennon elítélte a zenekar többi tagját (elsősorban McCartney-t, mivel konkrétan ő volt a másik jelentős személyiség, Harrison csöndesen meghúzódott, Ringo pedig a lőtéri kutyát sem érdekelte) ahogyan él és ahogyan másnak szeretné láttatni magát, mint ami: egy Liverpooli textilkereskedő kisfia. (Aki ráadásul Ír felmenőkkel rendelkezik, ami itt még mindig elég komoly hendikepnek számít: Dave; a jelenlegi landlordom szerint még a hatvanas években is lehetett ilyen hirdetéseket látni: "Room to let: No pets, blacks, and irish." Lovely. Just freakin' lovely.)
Lennon sose szerette McCartneyt, igazából mindig basztatta, hogy ő volt a jól fésült kisfiú, a "posh boy"; rendes otthon volt mögötte, ráadásul jóval tehetősebb is volt, míg Lennon volt a vad, képzetlen, és szegény zseni, se apa se anya, az örök lázadó, a dropout.
Mindegy is, azt hiszem azt, hogy mi az igazság; már sosem tudjuk meg.
Mindenesetre a lemez zseniális. A számok gyönyörűek. Az egyszálgitárosok - Working Class Hero - ugyanúgy ahogyan a remek harmóniákkal operáló Do you remember vagy a God. Phil Spector - aki egy szörnyeteg - jó munkát végzett. A lemez jól szól.
Ez egy darabka időtlen történelem. Nem Lennon miatt, hanem mert itt olyan dolgokról van szó, amelyek egyszerűen és általánosan emberiek.
Full Stop
