Áááááh. Most értettem meg. Az elmúlt néhány hétben rendbe tettem az IPodomat. Több mint kétszáz lemez kritikáját olvastam el és dolgoztam fel elsősorban az AllMusic-tól, de más forrásokból is. Felesleges volt.
Az az elgondolás, aminek a szellemében elkezdtem és vezettem ezt a blogot most végre kikristályosodott: a zene szubjektív.
És ezt nem csak úgy értem, hogy különböző emberek különböző zenét szeretnek. A zene egy végtelenül dinamikus valami, úgy képzeld el, mint egy két részből álló puzzle egyik darabját. A másik darab te vagy. De a darabok fluoreszkálnak, változtatják a színüket és az alakjukat ahogyan a te hangulataid is változnak és te is változol az idővel.
Mert ma, most például azt gondolom, hogy nem a Blood Sugar Sex Magik a legjobb RHCP lemez. Hanem a One Hot Minute. Most ez beszél hozzám, és én megértem, amit mond! Azok a rezgések és érzések, amiket a BSSM tudna ajánlani nekem, hidegen hagynának.
Sokszor nem szeretkezni akarsz, mert a szomorúságodon nem segít a szex sem. Sokszor valami másabb, erősebb, hidegebb, személytelenebb kell. Durvább. Heroin. Vagy bármi, ami tompítja a fájdalmat. Ma nem jó a BSSM. Most a One Hot Minute segít és beszél hozzám. De ma nem lenne jó a Siamese Dream sem, nem elég sötét és személyes, közel van, de nem elég jó.
És amikor olvastam a sok főokos amerikai zenekritikust, akik úgy gondolják, hogy az emberek akik a ZENÉT csinálják, azzal foglalkoznak, hogyan lehet termékeket előállítani, amit aztán lehet az innováció meg a szakmai (a popszakmnál, sőt a showbusiness-nél mocskosabb szakmát kevesebbet ismerek) elismerések, meg a pénz függvényében elemzni, meg értékelni; nem pedig azzal, hogyan tudnának valamilyen emberi érzést kifejezni abból,a mit éreznek, vagy amin keresztülmennek éppen.
És épp ez az, amikor az emberek már elfelejtik azt, hogy a ZENE egy mélyen emberi, szubjektív, személyes és illékony dolog, nem is tárgy vagy anyag, vagy hanghullámok sorozata; hanem kölcsönhatás, ugyanolyan érzelmi kölcsönhatás, mint az igazi SZEX, akkor jön el a zenekritikák, a megmondóemberek és az önjelölt pöcsfejek, a két, a három meg sokcsillagos lemezek és a többi baromság kora.
Nem akarok zenekritikákat írni, mert nem lehet.
Más a felfogásunk
