Nos, úgy tűnt, hogy vége lesz a blogomnak, mivel hossz, hosszú ideje nem írtam ide semmit, de most megint úgy döntöttem, hogy bemutatok egy lemezt itt, ami egyáltalán nem ismert itthon, és amiről nagy valószínűséggel az átlag magyar halandó nem is hallott. Ahogyan sokáig én sem.
A hetvenes évek funkja máig kimeríthetetlen forrás, szerintem ha ma hirtelen megszűnne zenét csinálni az emberiség, akkor is jó ideig ellátna bennünket zenével csak a hetvenes évekbeli rhythm and blues. Szóval a jól ismert - Parliament/Funkadelic - vagyis a hardcore funk, illetve a puhább, a diszkó - ami tuladonképpen homogenizált, felvizezett, ultrapasztőrözött és magas hőmérsékleten hőkezelt funk - felé kacsintgató előadókon, mint például a kései Commodores-on vagy a nyolcvanas évek Cool and tha Gang-jén kívül is léteznek olyan előadók, akik rettenetesen komoly zenéket nyomattak, de mivel nem voltak a mainstreamben ezért a nagyközönség nem tudott róluk, viszont a zenészek felfigyeltek rájuk és imitálni kezdték a stílusukat. Ilyen volt például Chuck Brown & the Soul Searchers, de a mai post hőse, Johnny Guitar Watson is.
Az "Ain't that a Bitch" egy nagyon blues os funklemez, kurva melegek a rap-szerű szövegek, az egész zenekar írtó feszes, a fúvósok a jó öreg EW & F stílben tolják. Nincs agyonprodukálva az anyag ('76!!!) szóval yes yes Y'all!
Felvetődik a kérdés, hogy minek próbálkoznak egyáltalán a mai zenekarok olyannyira steril és gyenge produkciókkal, ha vannak iyen lemezek, amiket fillérekért be lehet szerezni, és fényévekkel a mai kamu-funkok fölött vannak. Hah!
