Na jó. Back to da real shit. Ma nem volt valami rossz napom bár történtek velem szar dolgok is.
Kezdem magam beleásni a hiphopba. Meghallgattam a klasszikusokat, Grandmaster Flash meg Rappers Delight, amikor még lehet hallani a funkot meg a soult és még élő dobosok is vannak itt ott. Aztán tovább áskáltam. Az East Coast-i beat nagymester, Dj. Premier fő zenekarának a Gang Starr-nak a korai lemezeivel: A menthetetlenül ósdinak ható No More Mr Nice Guy-jal, majd a Step Into The Arena val folytattam. Mind a kettő hidegen hagyott... Nem segített sem Guru - aki egyébként egy fasza rapper, a szólólemezei igazi klasszikusok - sem a Charlie Parker sample áradat. Leszartam a Gang Starrt.
Jöjjön a másik oldal: West Coast: N.W.A. Ice Cube és az Amerikkka's Most Wanted, meg a Straight Outta Compton, forradalmi lemezeknek számítottak akkor. Ezek is hidegen hagytak. Jobban bejöttek a beatek - naja, nagyítóval kell keresni azt,amelyik NEM James Brown on alapul - de maguk a lemezek nálam csak közepest kaptak. Ez van. Valószínüleg azért, mert ezek a figurák teremtették meg azokat a kliséket zenében és szövegben egyaránt, amit azóta is mindenki újra meg újra meg újra ismétel. És ahogyan a legtehetségesebb magyar Guy Ritchie wannabe mondta:
"Az üt először, aki igazán nagyot üt! És először!"
Szóval először ők jöttek ki egy olyan számmal ami arról szól, hogyan kell megtanítani a csajodat szopni, ők akarták először lelőni a fehér rendőröket, ők jöttek ki a hipermaszkulin, ultramacsó fekete férfi, a pimp, a thug, az Original Gangster vagy nevezd akárhogy alakjával; a mindent átható nő és általános gyűlölettel. Gondold csak el, '92 ben a Rodney King féle balhék során mennyire meleg lehetett a "Fuck da police"-t üvöltetni a kocsidból, amikor szó szerint folyt a vér az utcákon. Szóval távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem ezeket a korongokat.
Ugyanis ezek a lemezek, meg ezek az arcok hozták létre a máig is élő mainstream hip hop ideált, aminek a másolatait nap mint nap látom a metrón, meg az utcán, a csípőig tolt bő gatyával, meg a hoodiek-kal. A hetvenes évek végétől indult antimozgalom - hiszen a hip hop mindig is valami ellen nem pedig valami mellet állt - itt érte el a csúcsot. s most már lefelé megy. Sikeres lett. Dollár milliókat lehet belőle csinálni. Mint tette is ezt Russel Simmons, a Def Jam egyik alapítója. A másik, Rick Rubin, róla már volt szó az RHCP-s posztban. Szóval vissza a lemezhez, ami tetszik. Simmons hogy jön a képbe?
Úgy hogy utálom. Először is mert kisstílű striciként kezdte - ha hinni lehet a Wikipédiának - és sikeres lett. Nagystílű strici lett belőle. Rengeteg sikeres lemezt jegyez producerként, és egy egész üzletágat hozott létre a hip hop hoz, ruhamárkákat, kiegészítőket, sőt még üdítőitalt is csinált - Pimp Juice néven. A vállalkozás hivatalosan Nelly-é de Simmons is érdekelt a dologban. Még tovább megyek, a múltkor sétáltam az Oxford Streeten és talán a Harvey Nichols ablakában láttam, hogy Russel Simmons féle keresztet vennék karácsonyra, ha valódi hiphopper lennék.
Szóval Simmons igazi nakkkutya három akkal, de néha ő is mellélő. Például Nas esetben. Nas, aki '94-ben még egy senki volt, egy tehetséges undergound repper, de egy senki, üzleti szempontból. Simmons nemet mondott az Illmaticra, unalmas, tele van klisékkel, mondta. Könnyen lehet. Simmons nem hülye, és valószínüleg sokkal több hiphop cuccot hallgatott meg mint én, de az Illmaticra mindent lehet mondani csak azt nem hogy unalmas. Ugyan nagyon sok nehézsúlyú hip hop figura bábáskodott az album körül, Dj Premier, a TCQ-ból Q-tip, LES és még sokan mások, úgyhogy elvileg ez garantálja a minőséget, de a legnagyobb menőknek is rengeteg melléfogása van. Csak azt sosem tudjuk meg.
Nem ez a lényeg. A beat-ek gyilkosak. Nem tudom hogy a technika fejlődött ilyen gyorsan, vagy csak a kémia volt ennyire jó a srácok között, de a beat-ek brutálisak. Az első szám a Genesis egy kollázs, a Wild Style-ból - ami az első hiphop film - és nem igazán fontos, amolyan előjáték, ami kell is, mert a második szám, már az akció. Élesben. Hátulról.
N.Y. State of Mind. Az egész alap kurvára le van csupaszítva - csak dobok és egy zongora plusz egy sáv az effekteknek, talán egy picivel több. Vajon mennyire aprólékos munka volt a hangszíneket egymáshoz igazítani, azt a pici swinges gellert beletenni a dobgépbe, és összerakni a zongorával. Ráadásul mivel az alap ennyire szellős, Nasnak igencsak fel kellet kötnie a gatyáját, mert minél inkább több helyed van rappelni annál inkább fontos a szavak dallama és ritmusa. Egy szó mint száz: ezzel az alappal nem könnyű dolgozni. Ha jól figyelsz a lemez elején, mielőtt beindulna a zongora loop, Nas azt mondja,
"Straight out da fuckin' dungeons of Rap, where fake niggers don't make it back, Yo, I don't know how to start this shit", szóval az eleje freestyle, nem volt megírva. Freestyle az a rész, amikor elkezdi: "Rappers I monkey flip'em with da funky rhytm I'll be kickin..."
Abban a perben a fiú pekken van, minden egyes kibaszott szótag ott csücsül a beaten, és már meg is van a zene és szöveg közti kölcsönhatás, már bólogatsz is, és az a tritónusz olyan harmonikus lesz hirtelen az ütemek végén, mintha Mozart álmodta volna oda. Persze a tartalmi rész is megvan, milyen volt a New Yorki gettó '94-ben, hát ilyen. Been there, seen that.
Megyünk tovább. Life's a bitch. E mellett a szám mellett nem lehet elmenni. Ez a hiphop ars poeticája. Nagyon jól benne van minden. Az elején Nas és AZ - a két nigger gangszta - pénzt számolnak. Aztán AZ bedobja a kérdést:
Mi az értelme ennek az egésznek? "Clothes, bank rolls, and hoes? Than what, man? What?!" És itt lehet megfogni, hogy mennyire üres, céltalan, értelmetlen és hazug lett a hip-hop. Mert ebben a dalban pont azt a választást mondja ki Nas, amit ő és még nagyon sokan megtettek. Mivel a földi élet múlandó, és "somehow we all gotta go", ezért az élet célja legyen az öncélú hedonizmus, azért hogy elüssük valami kellemessel az időt, amíg meghalunk. Igyunk pezsgőt, szopassuk a kurvákat, és szívjunk kokaint. Vagy bármi mást. Ez a sikeres élet, és ez a cél. Ehhez pedig pénz kell. Minél több, annál jobb. A pénzt pedig gengszterkedéssel kell megszerezni. Ez a mainstream hip hop ideál ma. '94 óta így van. Szó sincs arról, hogy a rendőri brutalitás, a bronxi autópálya, a fehér elnyomás vagy bármi más ellen fordulna a hiphop szellemisége. A hip hop a pénzről és a pinákról szól.
És milyen érdekes a cím hasonlata. Az élet egy ribanc. Mennyire ellentmondásos ez. Egyrészt benne van az a mélységes tiszteletlenség, és dac a halál könyörtelenségével, a végességgel szemben. Az élet engem végső soron elutasít. Kihasznál. Megbasz. Nem véletlen hogy egyes ókori népek a halált nőként ábrázolták, akivel a végén mindenkinek kefélnie kell egy végsőt. Szóval ahelyett, hogy a halál engem baszna meg, fordítok a dolgon. Én leszek az, aki kihasználom, és megerőszakolom az életet, én leszek az erősebb, mert nekem kell erősebbnek lennem, hiszen én vagyok a "real nigga" aki mindig győz. Kicsit benne van ebben a talpig amerikai hős, aki a halálnak is a pofájába nevet azzal az arroganciával, ami csak egy olyan ország lakóiban van meg, akik tudják, hogy mindig győznek. És igen; van ebben egy jó adag a "jungle man", a nagyfarkú nigger, a veszélyes fekete ember sztereotípiájából is, ahogyan Snoop mondja a Cronicon "niggaz with big dicks, AK-s and 187 skills". És a cím azért is ellentmondásos, mert ha az élet egy ribanc, akkor én örökre szeretetlen és magányos maradok. Úgy végzem majd mint Tony Montana - a.k.a Scarface - aki ugyan igazi tragikus hős, de híre hamva sem marad. A rokonait megöli, a vagyonát felgyújtja. És az ultramaszkulin, hipererőszakos férfi, akit a hiphop piedesztálra emelt, a sikeres, sőt ideális férfi; aki annyira képtelen a bizalomra, hogy már nem is alszik ("I never sleep, cos sleep is the cousin of death"); egyedül marad a pénzzel, a hazug ribancokkal és a kokaintól roskadozó asztallal, miközben belül szomorú és üres marad. Mint maga a hip hop.
Nekem erről szól az Illmatic.
Neked miről szól?
