"This is a fuckin' masterpiece"
Nem is tudom honnan kezdjem, meg mit mondjak. Ez a lemez nagyon személyes és intim pedig csak meglehetősen későn találkoztam vele. Tényleg olyan mint egy álom, vagy egy időgép, a gyerekkoromba visz vissza valami biztonságos gépen ami körülölel és elringat.
A lemezt nagyon nehéz körülmények között szülte meg a zenekar, nagyrészt Billy Corgan. Elképesztő dolgok történtek velük, majdnem teljesen széthullottak, de Corgan zenei víziójának, a rengeteg stúdiómunkának és a könyörtelen fegyelemnek köszönhetően mégiscsak megszülték ezt a lemezt. Nem tudom mondtam e már, hogy Jimmy Chamberlint az egyik legnagyobb dobosnak tartom, rettenetes dolgokat művelt, még úgy is hogy narkós volt amikor a felvételek készültek. A produceri és a hangmérnöki munka is félelmetes, olyan hangtextúrák, meg szőnyegek vannak, amiket csak emberfeletti munkával (és horror pénzekkel) lehetett elérni.
A lemez szerintem igazából a Disarm-al emelkedik el a földtől, előtte is elég erős, de onnantól repülés.
Nem tudok mit mondani. Le vagyok nyűgözve.
Őszintén.
